And forgive us our debts,

as we also have forgiven our debtors.

And lead us not into temptation,

but deliver us from the evil one.

2015. május 12., kedd

Whisper into the Night 3. rész (+16; +18)

Nos imádottjaim, itt is volnék, méghozzá a Whisper into the Night folytatásával.
Jó olvasást! =D

Puszi:
 Ana


Whisper into the Night

Ijedten fordultam hátra, miközben a kezem a szívemre helyeztem.
- Istenem! Bill? - kémleltem az arcát, majd levette a napszemüveget. - Bill! Szia. Meg akarsz ölni? Hát te?
- mosolyodtam el, mikor felismertem rég nem látott barátom, majd egy pillanatra magamhoz öleltem.
- Gondoltam meglátogatlak, ha már itt vagyok... - vigyorgott, majd egy szál vörös rózsát vett elő a háta
mögül. - Tessék... - nézett a szemembe.
- Ez kedves. Köszönöm. - vettem a kezembe az ajándékot, és egy pillanatra el is felejtettem minden
gondot.
De sajnos tényleg csak egy pillanat volt. Mikor tudatosult bennem a valóság, és a korábban történt dolgok,
a mosoly eltűnt az arcomról. Bill ijedten fürkészte a tekintetem.
- Minden rendben?
- Persze csak... - sóhajtottam fel. - Ahj kit is akarok átverni. Elyvel összevesztünk. - néztem fel rá egy
pillanatra, majd a fejem fogtam.
- Jujj... - húzta el a száját. - Suliba indultál? - terelte a témát, miközben tekintete a táskámra szegeződött.
- Igen. - zökkentem vissza.
Csak akkor jutott eszembe, hogy már valószínűleg az első órámról kések.
- Elkísérjelek? - intett a suli irányába.
- Ne! - kiáltottam fel. - Nincs kedvem bemenni. - vettem egy mély levegőt.
- Lógunk, lógunk? - mosolyodott el.
- Mint régen. - mosolyodtam el, miközben elmerültem a barna szempárban.
- Egy séta a parkban? - vonta fel a szemöldökét.
- Rendben. Sétáljunk. - indultunk el, majd pár lépés után Bill elvette a táskám, és a továbbiakban ő hozta.
Sokáig beszélgettünk. Az életünkről, a változásokról, és a régi csínyekről amiket együtt követtünk el. Mikor
mindkettőnkből kifogyott a szó, csendben folytattuk az utunkat. Pár perc múlva a telefonom csilingelő
hangja törte meg a simogató csendet. A zsebembe nyúltam hogy kivegyem, majd megnézhessem, hogy
kinek hiányzok ennyire. A kijelzőn Andreas neve díszelgett. Minden jókedv elszállt belőlem, majd pár
pillanatnyi gondolkozás után felvettem.
- Halo?
- Hol vagy? - üvöltött bele a telefonba mint egy őrült, így távolabb tartottam a készüléket a fülemtől. - A
tanárnőd hívott, hogy nem mentél be! És itthon sem vagy!
- Találkoztam egy régi barátommal... - kezdtem bele a mondandómba. - És most vele beszélgetek... -
halkultam el.
- Fiú? Kettesben vagytok? Ely ott van? - kérdezte ingerülten, és a hangjában mintha féltékenység vibrált
volna.
- Kettesben vagyunk, de... - válaszolni akartam, de egy pillanatra Billre néztem, aki nem értett semmit az
egészből. - Csak sétálunk... - fordultam előre.
- Azonnal gyere haza! - dühöngött a vonal túlsó végén.
Tétováztam. Nem tudtam mit mondjak neki, hisz most Bill mellett olyan, mint amilyen régen volt. Mikor
még anya élt, és boldogok voltunk. Végül amellett döntöttem, hogy maradok Billel, és nem hagyom hogy
ezt a pillanatot elrontsa. Hisz mit tudna még velem tenni? Hogy tudna ennél jobban bántani?
- Majd megyek. - vetettem neki oda, majd nem törődve a válaszával kinyomtam, és visszahelyeztem a
zsebembe a készüléket.
- Apukád volt? - nézett rám.
- Igen. Andreas volt. - néztem mereven előre.
- Értem. És mit akart? - nézett továbbra is engem, de én nem mertem rápillantani. Talán attól tartottam,
hogy majd belelát a gondolataimba. Bár ez nagyon idétlenül hangzik. Pár pillanat múlva ismét csörögni
kezdett a telefonom. Azt hittem, hogy Andreas hív, de tévedtem. Az ikertestvérem volt. Azonnal felvettem.
- Mondd. - szóltam bele. Próbáltam nyugodt hangon beszélni, de majd szétvetett az izgalom. Nem tudtam
miért hív. Veszekedni akar, vagy meghallgatni?
- Beszélni szeretnék veled. A suliban vagy? - kérdezte lehangoltan.
- Nem. Billel vagyok. - mondtam ki félve a reakciójától.
- Billel? Mármint hogy? Úgy? - lepődött meg.
- A parkban sétálunk. Tudod, mint régen amikor Tommal követtetek minket. - mosolyodtam el az emléken.
- Jah. Okés. Értem. És mikorra érsz haza? - hangján talán egy kis megnyugvás érződött.
- Egy fél óra, óra múlva. - feleltem, miközben Billre pillantottam. Ő csak szelíden mosolygott.
- Rendben. Majd keress meg. - mondta, majd letette.
- Ely volt? - mosolygott.
- Igen. - viszonoztam a gesztusát, miközben a telefont vissza sűlyesztettem a zsebembe.
- Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani a balhé Elyvel. - fogta meg mindkét kezem. Kérdőn néztem bele a
barna szempárba.
- Rengeteget változtál. - tűrt egy kósza tincset a fülem mögé, majd ajkai egyre közelebb kerültek az
enyémhez, de még mielőtt bármi történhetett volna, szemeim becsukva lesütöttem a fejem.
- Mi a baj? - szeppent meg.
- Semmi csak... - néztem fel rá. - Lassan mennünk kéne.
Megadóan bólintott.
- Rendben.
- Gyere... - fogtam meg a kezét, miközben elmosolyodtam.
Hazáig nem szóltunk egymáshoz. Néha összenéztünk, de mint a szégyenlős kisgyerekek, elfordítottuk a
tekintetünket.
15 perc múlva már a házunk előtt voltunk.
- Hát itt volnánk. - fordultam vele szembe.
- Igen. Sajnos. - mosolyodott el. - Jó volt ez a mai nap.
- Igen. - néztem a szemébe. – Most már mennem kell. - fogtam meg a másik kezét is.
- Holnap látlak? - kérdezte.
- Egész biztos. - mosolyodtam el, majd kezeit elengedve adtam az arcára egy puszit, átvettem a
táskámat, és a ház felé indultam.
Pár lépés után hátrapillantottam, és a csalódott tekintetével találtam magam szembe. Visszafordultam.
Gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. Visszamenjek még egy kicsit hozzá, vagy inkább siessek Elyhez?
"Istenem! Pár percbe nem halunk bele!" gondoltam magamban, majd elmosolyodtam, odaszaladtam
hozzá, adtam neki egy szájra puszit, és megöleltem.
- Holnap találkozunk. - mondtam, majd elengedtem, és a bejárati ajtóhoz siettem.
Mikor újra ránéztem mosolygott. Pár pillanat után ő is elindult haza. A kilincsért nyúltam, majd beléptem a
házba, de akkor...
- Hogy képzelted? - rántott a földre a karomnál fogva Andreas, majd az ajtót becsapta, és nekem rontott. -
Vissza pofázol nekem? Másik sráccal lógunk? Igen? - ütött tiszta erejéből.
- Eressz el! - sikítoztam.
- Miért? Miért tegyem? Ha? Válaszolj! - kevert le egy pofont.
Mikor felnéztem az emeletre Elyt pillantottam meg, aki elszörnyülködve, és kétségbeesve azon
tanakodott, hogy mit tegyen. Lejöjjön? Vagy húzza meg magát a szobájában? Ahogy erőm engedte
mutogattam neki, hogy menjen vissza a szobába. Próbáltam artikulálni a szavakat, hátha rájön a
szándékomra.
- Még egy ilyen, és esküszöm... - hallgatott el egy pillanatra. - Esküszöm, hogy kinyírom Elyt!
Ikrem ijedten kapta szája elé a kezét, nehogy bármilyen apró hang is kijöhessen rajta. Óvatosan hátrált a
szobába, majd behajtva azt, mély levegőt vett, és könnyeit próbálta visszatartani.
Én sem szóltam. Csendben vártam azt, hogy nevelőapám erős szorítása enyhüljön. Pár perc múlva
leszállt rólam, és végigmért.
- Zuhanyozz le. Ha bárkinek is szólsz erről, tudod mi lesz! - fordított nekem hátat. - Ja, és még valami.
Szobafogság. - vetett rám egy utolsó pillantást, majd a szobájába ment.
Megpróbáltam felkelni a földről, de mintha mágnesből lett volna, én pedig fémből. Szörnyű fájdalom nyilalt
a lábaimba, és az oldalamba. Az arcomhoz nyúltam, hogy megtöröljem, mert úgy éreztem valami csurog
rajta. Mikor a kezemre néztem vörös volt a véremtől. A felismerés lesokkolt, hisz nem hittem volna, hogy
Andreas képes ilyenre. A csendet hallva Ely óvatosan kinézett az ajtón. Mikor látta, hogy egyedül vagyok
lesietett hozzám.
- Úristen Nita ez egy állat! Mit tett veled?! - nézett végig rajtam.
- Leestem a lépcsőn. - mondtam halkan.
- Nita ezt el kell mondanod a rendőröknek! - próbált felállítani.
- Leestem a lépcsőn. Ezen nincs mit elmondani. - feleltem ingerülten.
Nagy nehézségek árán, de feljutottunk a szobámba. Ely leültetett az ágyamra, majd a fürdőbe sietett, és
vissza már fertőtlenítőszerrel, vattával, és kötszerrel tért. Óvatosan elkezdte kimosni a sebeim.
- Ez egy vadállat! - jegyezte meg dühösen.
- Ez van. Nem tehetünk semmit. Ő a gyámunk. - mondtam beletörődve.
Nagyot sóhajtott.
- És Billel mi volt? - terelte a témát.
- Sétáltunk... Beszélgettünk... - kezdtem bele.
- És még? - mosolygott sokat sejtetően.
- Csak egy szájra puszi volt. - vontam vállat mosolyogva.
- És ezek után mi lesz veletek? - állt neki a következő seb kifertőtlenítésének.
- Nem tudom. - gondolkoztam el. - Úristen! - álltam fel gyors az ágyról. - Mit mondok holnap Billnek? -
néztem ijedten Elyre.
- Ehm... Az igazat? - vonta fel a szemöldökét.
- Oh... De... - sóhajtottam fel. - Mindegy. Úgysem mehetek el itthonról. - ültem vissza csalódottan.
- Meg kérhetlek 2 dologra? - nézett rám továbbra is felvont szemöldökkel, mire én bizonytalanul
bólintottam. - 1. Ne ficerélj! 2. A Billel való talit csak bízd rám! - kacsintott.
Nem tudom mi járhat a fejében, de már előre is félek. Ezt nem fogjuk megúszni ép bőrrel.
Ely fantasztikusan jó munkát végzett a sebeimmel, majd mikor végzett még beszélgettünk egy kicsit. Azt
ugyan nem mondtam el neki, hogy korábban mi történt Andreas, és köztem, de nem is tartottam
érdemesnek ezt a témát arra, hogy pont most valljak be a tesómnak mindent. Most mikor végre újra
kibékültünk. Este 8 körül Ely úgy döntött ideje visszamennie a szobájába, és némiképp tanulnia, ami mint
mindig, most is nehezére esett. Nekem nem volt kedvem sem tanulni, sem a mai napi tananyagot pótolni.
Végül arra a döntésre jutottam, hogy a sebeimre vigyázva óvatosan lefürdök. Féltem, hogy Andreas
egyszer csak betoppan hozzám, de szerencsémre nem így lett. Nehezen, de átaludtam az éjszakát. Billel
álmodtam. Mint egy film, úgy játszódott le a szemem előtt minden. Tom, aki Ely mellett ült, a kertben
gitározott, Bill a derekamat átkarolva énekelt, és anya pedig a hintaágyban valami régi regényt olvasott,
és gyakran nevetett rajtunk. Annyira idilli volt minden. Olyan boldog voltam, mint még életemben soha.
Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem a sok szeretettől. Az álmomból egy hideg szellő ébresztett fel.
Körbenéztem a szobában de senkit sem láttam. Az ablak felé pillantottam ahol egy sötét árnyék
díszelgett. Ijedten ugrottam fel az ágyból, és az ajtó felé indultam, mikor megszólalt az a titokzatos
személy.
- Nita... Pszt... Én vagyok az... Bill. - mutogatott az ablaknál, miközben kis híján leesett.
- Bill! - ijedtem meg. - Te mit keresel itt? Istenem, gyere be azonnal! - siettem hozzá, majd teljesen
kinyitottam az ablakot, és segítettem neki bemászni.
Szerencse, hogy sötét volt, így nem látta a kék-zöld foltokkal borított arcom, és a többi sérülésem.
- Hogy kerülsz te ide? - szegeztem neki az újabb kérdésemet, mikor sikerült neki épségben bemászni.
- Látni akartalak. - fogta meg mindkét kezem, miközben mélyen a szemembe nézett.
- És ezért, miért kellett az ablakomhoz felmászni? Feltalálták az ajtót. Le is eshettél volna! -
aggodalmaskodtam, miközben végigsimítottam az arcán.
- Az apád nem engedett be hozzád. - hajtotta le a fejét, majd folytatta. - És mert nem tudok úgy elaludni,
hogy ne mondanám neked azt, hogy "Jó éjt hercegnő".
- Köszönöm. Szépséges herceg... - mosolyodtam el, miközben enyhe pír borította el az arcom, amit az éj
sötétje szerencsémre gyönyörűen leplezett.
- Annyira megváltoztál, mióta nem találkoztunk... - fonta át karjait a derekam körül. - Egy igazi érett,
gyönyörű, és magabiztos nő lett belőled. Annyira... De annyira... Hiányoztál... - suttogta.
Hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küzd. Olyan sebezhető volt. Gyengéd, egy egyszerűen
leírhatatlan volt, ahogy megérintett. Elmosolyodtam, majd átkaroltam a nyakát, magamhoz vontam,
ezután egy kicsit félve, és esetlenül ugyan, de megcsókoltam. Mikor ajkaink elváltak szorosan magamhoz
öleltem.
- Köszönöm, hogy itt vagy. - búgtam a nyakába, mire ő még szorosabban font magához. - Auch.
- Mi a baj? - engedett el ijedten Bill.
- Semmi, jól vagyok. - próbáltam leplezni a fájdalmat, amit a hátamban éreztem. - Csak elestem, és
bevertem a hátam. - eröltettem magamra egy mosolyt.
- Oké... - suttogta, de a szemében láttam, hogy nem tudja eldönteni, vajon higgyen e nekem vagy se.
Alig pár pillanat telhetett el, mikor a lépcső reccsenése megzavarta a csendet. Ha Ely tudott Billről, már
pedig ez nagyon valószínű, akkor a zaj csak egy valakitől származhatott. Andreas. A szívem kihagyott egy
dobbanást, majd eszeveszett ütemben kezdett újra kalapálni. Kétségbeesve néztem Bill szemébe.
- Bill bújj az ágy alá, és bármit is hallassz meg ne moccanj! - tereltem az ágyhoz, majd ijedtségemet látva
szó nélkül tette, amit kértem.
Azonnal bebújtam az ágyamba, és magamra húztam a takarót. Szemeimet szorosan lehunytam és
magamban minden ismert imádságot elmondtam. Az ajtó lassan kinyílt. Egyetlen lépést hallottam.
Andreas érdes légzése késként hatolt a csendbe. Mikor látta, hogy nem mozdulok, mély lélegzetet vett,
majd még egy pillanatot várt, megfordult és kilépett az ajtón. Amint a zár bekattant a helyére, mintha egy
mázsás súly szakadt volna le a mellkasomról. Bill lassan, és halakan kimászott az ágy alól.
Óvatosan felültem az ágyon és próbáltam kordában tartani a könnyeimet, nehogy Bill meglássa.
- Azt hiszem jobb, ha most elmész. - suttogtam bele a sötétségbe.
Bill mély levegőt vett, majd letérdelt elém és megfogta mindkét kezem.
- Holnap látlak? - próbált a szemembe nézni, de én nem engedtem. Féltem. Féltem, hogy belém lát. Hogy
meglátja mennyire rohadt vagyok belülről.
Tudtam, hogy ezt be kell fejeznem. Nem találkozhatok vele, mert ezzel csak veszébe sodrok mindent, és
mindenkit. El kellett engednem. Érte, Elyért... És értem.


Folyt. köv.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése