Amint a cím is mutatja meghoztam a folytatást. =)
Sajnálom, hogy eddig nem hoztam semmit, de apum bekerült a kórházba és azóta itthon a feje tetejére állt minden. Szóval azt se tudom hová kapjam a fejem.
Oh, és elkészült az első (de nem az utolsó) tetoválásom. =)
Na de nem is húzom tovább az időtöket. Jó olvasást! =)
Whisper Into The Night
- Nem Bill. - csuklott el a hangom. - Nem találkozhatunk. Ez nem helyes. - ráztam meg alig láthatóan a fejem.
- Mi? - kerekedtek el a szemei. - Ugye most csak viccelsz? - ráncolta a homlokát, és egyre inkább a
szemembe akart nézni, úgyhogy lassan felálltam az ágyról, és az ablak felé indultam.
- Sajnálom Bill. - mondtam, de ő még mindig nem mozdult.
- Nem hiszek neked. Mondd el mi bánt! - karolt át hátulról.
Az illatát érezve még mindinkább ketté akart szakadni a szívem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam őt bántani, de sehogy sem juthat ki ebből a dologból sérülés nélkül. Meg kell tennem. Meg kell őt bántanom.
- Hát nem látod? Csak szívattalak. - fordultam vele szembe, és igyekeztem rezzenéstelen arccal
rábámulni. - Azért csináltam ezt az egészet, hogy elégtételt vegyek, amiért itt hagytatok minket. Semmi másért!
Bill kezei lecsúsztak a karomról. Láttam a csalódottságot. Láttam, hogy nagyon mélyen megbántottam. De nem szabadott utat engednem a könnyeimnek. Nem itt, és nem most.
- Ch... - indult meg az ablak felé Bill, majd még a párkány előtt utoljára visszafordult felém. - Te sem vagy jobb azoknál a városi ribancoknál, akik a sarkon állnak. Pedig azt hittem, hogy te más vagy. Hogy nem változtál. De tévedtem. - lépett ki az ablakom alatti virágrácsra. - Remélem egyszer megérzed azt a fájdalmat, amit másoknak okozol.
Ez volt az utolsó mondat amit mondott, majd eltűnt az ablakból. Bár tudhatná, hogy ezt mind csak érte és Elyért tettem. Bár elmondhatnám, hogy tudom milyen ez a kín, amit most ő érez. A szívem darabjaira robbant szét a mellkasomban, és rájöttem, hogy ez volt az a törés, amit már sosem lehet helyrehozni.
Nincs olyan gyógyszer, vagy ajándék, ami akár egy kicsit is összébb tudná rakni a szilánkokat. A
gondolataimban millió meg egy ötlet kavargott, de mindegyiknek a vége csak egy volt. Halál.
Észre sem vettem, hogy a könnyim már patakokban mossák fakó arcomat, csak azt érzékeltem, hogy a tüdőmből elfogyott a levegő. Próbáltam elfojtani a feltörő zokogást, hogy Andreas meg ne hallja, de nem sikerült. Az ágyra vetettem magam, és a párnámba üvöltöttem. Ez még a tesi fájdalomnál is rosszabb volt.
Minden eddigi sérülésemnél fájdalmasabb lett, és úgy éreztem, hogy sosem lesz vége. Most nem
hallottam lépcsőnyikorgást, csak az ajtó nyílását. Nem volt erőm felnézni. Már nem érdekelt semmi. Csak meg akartam halni. Csendben, és békében. Egyedül.
A zár nagyot kattant, mikor valaki elfordította a kulcsot. Összerezzentem. Meg hallottam az érdes
lélegzetvételt, és a szívem szilánkjai is összehúzták magukat ijedtükben. Újra itt volt. Eddig sem aludt.
Valószínűleg mindent hallott.
- Tudtam, hogy van itt valaki... - suttogta a fülembe, mire újra összerezzentem. Kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam. Tudtam mi fog következni.
Andreas ruhája tompán puffant a padlón...
Reggel a vécé felett öklendezve adtam ki gyomrom silány tartalmát. Amikor újra és újra eszembe jutott az este, újabb görcs rántotta össze a belsőszerveimet, és a vécé fölé hajolva már nem is igazán volt minek kijönnie, de a remegés nem szűnt meg.
- A fenébe... - nyögtem fel, miközben hátamat a falnak döntöttem.
A hideg csempe kellemesen hűtötte a hátamon díszelgő sebek égető érzését. Mikor felkeltem, testvérem már nem volt itthon. Nem jött be hozzám, és nem is próbált velem kommunikálni, vagy csupán én nem vettem észre.
Miután este Andreas kiment a szobámból egy órába telt, mire meg tudtam mozdulni. Minden porcikám sajgott, vagy a durvaságától, vagy az ütéseitől. Közölte velem, hogy mindent hallott, és hogy megérdemlem azt, ami következik. De hiába. Az ütések fájdalmát, elvették a lelkem sajgó darabjai. Vagy legalábbis vetekedtek vele. Amint lábra tudtam állni bezártam az ajtót. Ely ha akart volna, sem juthatott volna be a szobámba.
A sulit valószínűleg elintézte Andreas. Mindig is így tett. Hiszen nem kelthettem feltűnést a sebeimmel, és a véraláfutásokkal.
Mélyen beszívtam a levegőt, és éreztem, hogy a gyomrom kezd megnyugodni. Lassan próbáltam
feltápászkodni a földről, és rájöttem, hogy a délelőtti ház csendje még rosszabb, mint a kiabálások, mikor Andreas és Ely itthon van. Csak bizakodtam benne, hogy az előbbi dolgozni ment.
A tegnap este emlékei tűzként égették a szemhéjam akárhányszor csak lecsuktam őket. Bill láztól
csillogó szemei, melyből kiöltem a tüzet, és a helyére a gyűlöletet, és megvetést költöztettem. Andreas ziháló légzése, amint durván belém hatol újra és újra. Ahogy az ökle az arcomhoz ér, és a reccsenés, ami után azt hittem eltört az állkapcsom. A vér íze a számban, és a tompa elhalványuló képek mielőtt elvesztettem az eszméletem egy pár percre. De a sors nem hagyott nyugtot. Egy újabb ütés térített magamhoz, és én csak vártam a halált.
A szemeim lassan nyitódtak fel. Az emberi test hihetetlen kegyetlenségeket képes kibírni, de előbb vagy utóbb ő is feladja. A kérdés csak az volt, hogy mennyi időm van még addig?
Nagy erőt vettem magamon, és ellöktem a testem a faltól. Lassan csoszogtam vissza a szobámba, és az ablakhoz lépkedtem.
A nap sugarai lágyan simítottak végig sérült arcomon. A szomszéd házat figyeltem. Reménykedtem, hogy megpillanthatom őt, hogy legalább csak egy percre, csak még egyszer utoljára had lassan az angyali arcát. Ahogy a fekete hosszú haja körbefonja gyönyörű fakó arcát, és a fekete szemfestékkel kiemelt barna szemei rátalálnak az enyémekre, egyszerűen felfoghatatlan volt a szépsége. Ő volt az a srác, akit sosem tudtam elfelejteni, sosem tudtam kevésbé szeretni, és ez az érzés most még inkább felerősödött. Most annyira távolinak tűnt az emléke.
- Bill... - nyögtem ki könnyes szemekkel.
A torkomat szinte kaparta a neve. Úgy éreztem, ha nem mondom ki, akkor elvesztem. Bár már így is
elvesztettem. De legalább jól van. Csak ez számít igazán.
Mire feleszméltem, hogy az ablakban ülök már késő volt. Bill halálra váltan bámult rám az utca
túloldaláról.
Elkerekedtek a szemeim és a pillanat tört része alatt kaptam a sötétítőmhöz, és rántottam magam elé.
Amilyen gyorsan csak tudtam a tükörhöz rohantam, és remegő kezekkel az alapozókat kerestem. A
folyékony alapozót sietve vittem fel az arcomra, jó vastagon, hogy a kék, lila és vörös foltok a lehető
leghalványabbak legyenek, mikor végeztem a kőpúderért nyúltam.
A földszintem a kapucsengő észveszejtő kiáltásba kezdett. A pamaccsal igyekeztem egyenletesen felvinni a port, majd egy kis pirosítóval igyekeztem megtörni a porcelán arc hatását. Szinte semmi sem látszott.
Legalább is azoknak nem, akik nem tudták, mit kell keresniük. A csilingelés nem szűnt meg. Lelki
szemeim előtt láttam, amint Bill már szinte üti a csengő gombját. Felkaptam a fotelból a pulcsit és
összehúztam magamon, minden kétes felületet eltakarva a testemből. A lépcsőn lefelé szaladva felkaptam a félujjas kesztyűimet, és az ajtóhoz siettem.
- Nita nyisd ki! - dörömbölt Bill továbbra is az ajtón.
- Bill hagyd abba! - kiáltottam az ajtó előtt.
Tudtam, hogy be kell engednem, máskülönben hívni fogja a rendőrséget. Túl jól ismertem. Higgadtságot erőltetve magamra kinyitottam az ajtót.
- Megvesztél? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, holott belül remegtem.
- Az arcod... - kezdett bele, majd elnémultan mérte végig a porcelánra emlékeztető arcomat. - Az
ablakban... - kezdett dadogni, de én közbevágtam.
- Csak árnyékokat láttál. Még is mit hittél? - emeltem meg a hangom. - Mi van az arcommal?
- Úgy néztél ki, mint akit összevertek! - haragosan villantak a szemei.
- Még is ki? - támaszkodtam az ajtófélfának, mire az oldalamba éles fájdalom nyilallt. Igyekezve legyűrni a szörnyű érzést, csak egy grimaszt vágtam. - Ely? Andreas? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom. - suttogott – Tudom, hogy titkolsz valamit. Érzem. - nyúlt volna a kezemért, de én elhúztam és összefontam magam előtt.
- Tegnap este még egy sarki kurvához hasonlítottál. - fájón ejtettem ki a szavakat, hisz magam előtt láttam a csalódott arcát, mielőtt akkor éjjel kimászott az ablakon.
- Dühös voltam! - szabadkozott – És te is rémes dolgokat vágtál a fejemhez! - emelte fel a hangját,
miközben közelebb lépett, én pedig hátráltam egyet.
- Ne gyere közelebb! - próbáltam határozott lenni, de a hangom elárult.
- Mondd, hogy amit tegnap mondtál az nem igaz! - lépett még közelebb – Hogy minden csak hazugság volt. Nekem fontos vagy! - megragadta a csípőm, és magához szorított.
A lélegzetem is elakadt, csak sajnos nem a szerelemtől, hanem a fájdalomtól. A szemeimbe könnyek
szöktek, és levegőért kapkodva csúsztam ki Bill kezei közül.
- Anita! - sikította testvérem, miközben felém futott, Bill pedig ijedtem rogyott le mellém a földre.
Úgy éreztem minden csontom, és belső szervem egyszerre akar megsemmisülni. Az égő fájdalom
kiszorította a tüdőmből a levegőt, és bármennyire is próbáltam lélegezni nem ment.
- Küld el... - nyöszörögtem utolsó leheletemmel testvéremnek.
- Bill menj! - nézett rá kétségbeesve tesóm, hisz nem tudta, hogy jól dönt e. - Indulj már! - állt fel Ely, majd Billt szinte kilökte az ajtón, majd gyors kulcsra zárta azt. Kétségbeesve térdelt mellettem, fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie. Mi lenne a helyes? Mentőt hívni? Az együtt járna a rendőrséggel.
- Ne hívj senkit, jól leszek. - nyöszörögtem a földön, testvérem szemébe nézve.
- Dehogy leszel jól, te idióta! - kiabált rám kétségbeesetten, de nem tett semmit, csak várt.
Ahogy sikerült megnyugodnom, és a testem remegése is alább hagyott, ülő helyzetbe tornáztam magam.
Ely nem szólalt meg csak szemben a falat bámulta, mintha az elmondaná a világmindenség rejtélyeit.
- Segíts felmenni... - a szemeim szinte könyörögtek, mire ő szótlanul óvatosan felsegített a földről, és
bevezetett a szobámba. Bent nem szóltunk egymáshoz. Testvérem elgondolkozva meredt maga elé, míg én az ágyon ültem.
- Ennek véget kell vetnünk. - suttogott tesóm, majd az ajtóhoz sietett és halkan kinyitva azt kikémlelt rajta.
- Mit művelsz? - kérdeztem riadtan, mire az oldalamba újra fájdalom hasított.
- Meg fogunk szökni. - sietett hozzám, majd megfogta a kezem. - Eltűnünk ebből az átkozott házból. - suttogott.
- Hogyan? - pislogtam rá.
- Amint Andreas lelép itthonról, holnap elszökünk. Készítsd össze azt, amire szükséged lehet, és rejtsd el, hogy csak fel kelljen kapni, és mehessünk. - mélyen a szemembe nézett és várta a reakciómat. Én csak bólintottam.
Sosem láttam még ennyire elszántnak, mint most. Tudtam, hogy semmi sem állíthatja meg, és azt is
tudtam, hogy igaza van. Nincs más választásunk.
Ahogy csak tudtam összeszedtem a cuccaimat egy táskába, és elrejtettem az ágyam alá. Csak
reménykedni tudtam, hogy minden jól fog elsülni. Rettegtem, hogy lebukhatunk, és hogy a testvéremnek bármi baja esik. Ez nem történhetett meg.
Andreas este nem jött be hozzám. Az ágyamban feküdtem és álmatlanul vártam a másnapot, az új élet
ígéretével. Az ablak felől apró pattogás hallatszott. Mintha az eső cseppjei kopogtak volna az üvegen.
Viszont mikor feljöttem, csillagos volt kint az ég. Felvont szemöldökkel ültem fel, majd léptem ki a puha paplan alól, és az ablakhoz lépkedtem. Óvatosan félrehúztam a sötétítő nehéz anyagát, és
kikukucskáltam az apró résen.
- Tom emelj már fel! - rivallt Bill Tomra, aki minden erejét bevetve próbált testvérének segíteni felmászni az ablakomhoz.
- Kuss te száznyolcvan centis papagáj! - förmedt rá az ikre, majd fentebb lökte Bill.
Ezeknek elgurult a gyógyszerük. Ebben biztos voltam. És még abban is, hogy nem láthat meg. Így nem. Az asztalhoz léptem, és egy papírlapra felírtam neki egy üzenetet, majd visszasiettem, és az ablak lapjához nyomtam, hogy az éjszakai látogatóm el tudja olvasni.
„Menj el.”
- Nita beszélnünk kell. - mondta halkan, hogy épp csak én halljam.
- Nincs miről beszélnünk Bill. - feleltem, majd a zárat elfordítottam az ablakon, kirekesztve őt.
- Engedj be, kérlek! - könyörgött.
- Eszem ágában sincs, Bill menjetek haza, mielőtt... - de nem volt esélyem befejezni.
Kintről a bejárati ajtó csapódása törte meg a csendet, majd Andreas dühös hangja.
- Még is mi a fenét képzeltek? Azonnal tűnjetek innen, vagy hívom a rendőrséget! - rángatta el őket az ablakomtól.
Tudtam, hogy ezt sem ők, sem én nem úszhatom meg.
- Elnézést Uram! - dadogott Bill, mint egy kisgyerek, aki lebukott hogy elcsent egy nyalókát. - Csak a lányát szerettem volna látni. Beszélnem kell vele, kérem! - nézett rá könyörgően, mire Andreas feje, ha lehet még vörösebb lett a dühtől.
- Neked elgurult a gyógyszered fiacskám? - közeledett Bill felé, miközben fenyegetően rászegezte
mutatóujját. - Vagy talán nem fogalmaztam elég világosan? - vonta fel a szemöldökét. - Azt mondtam
tűnjetek el, mielőtt kihívom a rendőröket! - ordított rájuk.
- Rendben elmegyünk. - ragadta karon Tom a testvérét. - Bill gyere már, menjünk!
Ahogy a srácok távolodtak, Andreas mint egy őrült pillantott fel az ablakomhoz. Tudta, hogy ott vagyok, én pedig tudtam, hogy nincs hova menekülnöm.
Sebesen rohant fel a lépcsőn, majd elsietett az ajtóm előtt. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől, de leginkább a felismeréstől, hogy nem az én szobámba jött. Azonnal a kisiettem a folyosóra, hogy ha tudom megállíthassam. Nevelőapám Ely szobája előtt állt, és egy kulccsal babrált. Nem tudtam mire vélni, de amíg nem lép be a szobába, nem akartam megmozdulni.
A kulcs hangosan kattant a zárban, majd Andreas gyors a zsebébe gyűrte azt, majd felém fordult.
Akkor jöttem rá, hogy mit művelt. Bezárta Elyt.
- Most pedig elbeszélgetünk a tulajdoni viszonyokról, drága kis lányom!
A rémülettől elkerekedett szemekkel kerestem valami menekülési útirányt, de mind hiába. A bejárati ajtót valószínűleg már gondosan bezárta, a hátsóajtót pedig sosem hagyta nyitva. Utolsó esélyként
megpróbáltam a szobámba menekülni, de mikor már a zárral babráltam Andreas lökött egy hatalmasat az ajtón, mire a földre zuhantam. Szinte észbe sem kaptam, de rutinszerűen csúsztam hátra egészen az ágyamig. Forró könnyek égették az arcomat, a tüdőmből pedig kiszorult a levegő.
- Kérlek... - könyörögtem elfúló hangon, de ő rendíthetetlenül tört előre, majd a hajamnál fogva felhúzott a földről, és az ágyra lökött. Kétségbeesetten rugkapáltam, de ő erősebb volt nálam. Mind két karomat a fejem fölé nyújtotta, majd az egyik kezével az övéhez nyúlt, és egy könnyed mozdulattal kirántotta a nadrágjából, és szorosan a csuklómra húzta, amit az ágyhoz rögzített.
- Ne ne ne ne! Könyörgök! - sikítottam könnyes szemekkel, de ezzel csak azt értem el, hogy felállt és egy nyakkendővel amit a polcomban talált, bekötötte a számat.
Egy könnyed mozdulattal felállt, és kisietett a szobámból, majd 15 perccel később, mint egy félőrült
rohant be újra, ruhába csavart kezében egy gyújtóval és egy vörösen izzó vastag fémmel, amely „A” betűt formált.
Szemeim tágra nyíltak a félelemtől, és kétségbeesve próbáltam kiszabadulni a fogságba ejtő övből.
A könnyeim elhomályosították a látásom, de még így is láttam, hogy közeledik felém. Egyik kezével,
gyorsan a hasamra fordított, és kettétépte a felsőmet. Hiába próbáltam mocorogni, nem ment. Lelki
szemeim előtt láttam az izzó fémet, ahogy egyre közelebb kerül hófehér bőrömhöz.
Egy pillanat csend, majd az izzó „A” betű sercegve égett a bőrömbe. Fájdalmamban felüvöltöttem
amennyire csak bírtam a nyakkendőtől. Mint akiről élve nyúzzák a bőrt, most én is úgy éreztem magam.
Égett bőr szag lengte be az állott levegőjű szobát. Igyekeztem mélyeket lélegezni, de a fájdalom
elhomályosított minden gondolatot. Mintha zörgést hallottam volna a szobából. Talán Ely volt az. De a tudatomba csak a sajgó lapockámról izzó fájdalom jutott el. Nem tudom meddig hevertem így, mire
Andreas kioldotta a csuklómat fogságba ejtő csomót, és kiment a szobámból rám zárva az ajtót.
Csendben feküdtem, miközben a nyakkendőt lehajítottam a földre. Nem akartam látni a heget. Nem
akartam emlékezni arra, hogy megbillogoztak. Nem akartam emlékezni arra, hogy az övé vagyok.
Folyt. Köv.
