Halihó!
Nos megkésve, de hoztam a Whisper into the Night folytatását, valamint ezzel együtt 2 hírt is!
1. Már csak 1 "rész" lesz a W.i.t.N.-ból és vége lesz a történetnek. =)
2. Már elkezdtem egy új történetet, és hamarosan hozom az előzetesét. Természetesen a másik két történetet is igyekszem folyamatosan feltölteni. =)
Tartsatok ki, és jó olvasást!
Puszi:
Ana
(Előre bocsánat, ha nagyon széttördeli a mondatokat, nem tudom most miért csinálja.)
Whisper into the Night
- Tőletek zeng az egész ház. - mondta komoran.
- Anát valaki bántalmazza! - mutatott rám vádlón Bill.
- Bill! - gyilkos pillantások közepedte próbáltam felmérni a helyzetet. Mennyi esélyem van ebből kivágni magam?
- Mi? Ki? Elyt is? - nézett rám ijedten az idősebbik iker.
- Nem... Ő nincs itt. - halkultam el.
- Hol van? - kérdezte Tom. A keserűség és a félelem sütött a hangjából.
- Elvonón.
Ahogy ezt kimondtam Tom szemei elkerekedtek a döbbenettől. Tudta jól, hogy testvérem önszántából sosem nyúlna drogokhoz. A legjobb barátok voltak, és tudta hogy vannak dolgok, amik sosem változnak. Ely életszemlélete is pontosan ilyen volt.
- Hiányzik. - nyögtem ki halkan. Könnyek égették a szememet, amíg utat nem engedtem nekik, hogy
végigfuthassanak fakó arcomon. Billre pillantottam. Azt hittem dühös lesz, de ehelyett csak a sajnálat és az együttérzés sütött a tekintetéből. Most már tisztán emlékeztem, hogy miért is szerettem bele.
- Tennünk kell valamit. - mondta elszántan Tom, majd mellém roskadt, megcáfolva azt, hogy tökéletesen kézben tud tartani bármit.
- Még is mit? - néztem rá, majd mikor a tekintetünk találkozott csak ennyit mondott.
- Majd én elintézek mindent. - ezzel fogta magát és kisietett a szobából. Értetlenül bámultam Billre, mire ő csak vállat vont és közelebb jött hozzám. Az ismerős illata szinte csiklandozta az orrom. Imádtam. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, mikor Bill a kezét nyújtva nekem felhúzott magához, és szorosan a karjaiba zárt. Elvesztem a karjaiban. Fejem a mellkasára döntve ringatott, amíg a szívünk szinte már egyszerre dobbant.
- Hazudtál. - suttogta a fülembe.
- Mi? - dermedtem meg. Nem értettem, hogy mire gondol.
- Amikor elküldtél. Most már értem. Csak védeni akartad Elyt, és magadat. - szorított még jobban
magához.
- Életem egyik legnehezebb döntése volt. - pillantottam fel az arcára. Telt ajkai szinte fennhangon
hívogattak. Lábujjhegyre álltam, és ajkam az övére tapasztottam. Csak egy pillanat volt, de tudtam, hogy most már minden rendben lesz.
- Szeretlek Ana. - két kezébe fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett. - Nem hagyom, hogy
bántsanak. Csak mondd el, hogy ki az. - homlokát az enyémhez támaszotta. Lélegzete csiklandozta az
arcom, a haja pedig kibomlott a copfból, így a rakoncátlan fekete fürtök az arcához tapadtak.
A levegő a tüdőmben akadt. Ha most elmondom, akkor a testvéremet soha többé nem fogom látni. Ha nem akkor lehet, hogy én nem fogom megélni a holnapot. Ez viszont nem változtat a döntésemen. Felnéztem a barna szempárba és kimondtam, azt amit helyesnek éreztem.
- Addig nem, amíg Ely nincs biztonságban.
- Mindent megteszek azért, hogy biztonságban legyetek. - mondta határozottan.
- Köszönöm Bill. Szeretlek... - suttogtam, mire az arca felragyogott és szájon csókolt. Kezei felfedező útra indultak a hátamon, de mikor a lapockámhoz ért mozdulatlanná dermedt. Nagyot nyelt majd feltette a kérdést.
- Mi ez? - csukott szemell húzta végig ujjait ismét a égett felületen. Még mindig tökéletesen ki lehetett venni a szabálytalan seb kitüremkedéseit. Azt a gyűlölt „A” betűt.
- Csak egy heg. - sütöttem le a szemem, de Bill egy pillanat alatt mögém lépett és elkerekedett szemekkel vizslatta a sebet.
- „A”? - a harag szinte sütött a hangjából. „A” mint Andreas? Igazam van? - a gyűlölettől eltorzult
szépséges arca.
Én csak bólintottam. Úgy sem lett volna értelme tagadnom. Most már semmi képpen sem.
- Hogy merészelte? Hogyan tehetett ilyet? - dühöngött, miközben fel alá járkált a szobában, én pedig mint egy kislány, aki rosszat tett álltam csendben és szemlesütve vártam a végét. - Megbillogozás? Normális az ilyen? Ne! Inkább ne válaszolj! - emelte maga elé a kezeit, majd nagy levegőt vett és rám nézett. Éreztem magamon a vizslató tekintetét. Zavartan toporogtam, majd kezdtem érezni, hogy a testemnek szüksége van egy újabb adag drogra, különben darabokra hullik. A cuccaim felé pillantottam. A táskám kis zsebében volt még a cuccból. Lassan odafordultam, majd szinte mint egy őrült kaptam fel a táskámat, és igyekeztem volna a fürdőszoba ajtaja felé, de Bill megállított, és megpróbálta elvenni tőlem.
- Mit művelsz? - kérdezte ijedten,
- Ereszd el! Szükségem van rá! - szinte nyüszítettem annyira kellett már az adag.
- Nem nem nem! Ana nincs rá szükséged. - nézett mélyen a szemembe mikor rájött, hogy miről is
beszélek. - Itt vagyok, segítek.
- De este nem leszel ott! - tört ki belőlem. - Nem tudsz segíteni! Mentsd meg Elyt, és akkor én is
megmenekülök! Végül nem vettem be a szert. Nem tudtam volna ezt tenni Billel, hisz így is szenvedett immár a tudattól, hogy mik történtek, és történnek velem. Amikor hazaértem csend fogadott. Üres volt a ház. Felsiettem a szobámba, és ledobáltam a cuccaimat.
A fürdőbe lépkedtem, de amint beléptem az ajtó hangosan csapódott be mögöttem. A zajra
összerezzentem, de ez nem ért fel azzal a rettenetes érzéssel, ami akkor tört rám, mikor megpillantottam Andreast.
- Hát itt az én kisbabám. - mosolygott szűntelenül, miközben lassan közeledett felém.
Egész a zuhanyzó faláig hátráltam, de onnan már nem volt tovább menekvés. Tudtam, hogy ismét
tőrbecsalt. Elkapott.
- Hagyj. Kérlek... - nyöszörögtem a könnyeimmel küzdve.
- Semmi baj kincsem. - gügyögött, mintha egy kislányhoz beszélne, majd végigsimította az arcomat.
Urrá lett rajtam a jeges rémület. Nem mertem megmozdulni, és még csak levegőt sem vettem. A
gyomrom kavargott, a szemeim égtek a visszatartott könnyektől.
- Mutatok valamit. - hajolt hozzám közel, majd a kezemnél fogva az ajtó felé kezdett vonszolni. Átrángatott a folyosón egészen az ő szobájáig.
Bent sötétség honolt. Belökött az ajtón, majd felkattintotta a villanyt. Amit láttam attól még a szívem is egy pillanatra megszűnt dobbanni.
Elizabeth álmosan pislogott a szobában ahová, mint egy foglyot zártak. Nem emlékezett semmire. Arra sem, hogy mióta is van ebben a fehér falú üres szobában. Nem tudta mennyi az idő, egyáltalán reggel van, vagy este? Viszont érezte, hogy a gyógyszerek hatása, amit kapni szokott múlik, így hamarosan jönni fog valaki. Egy nővér, vagy egy ápoló, aki ismét leszedálja.
Nagyot sóhajtott, mikor megzörrent az ajtó zárja. Egy fehér ruhás nő lépett be rajta. Próbált az idegenre fókuszálni. Még sosem látta őt ezelőtt. Rasztái voltak.
- Uh... - nyögött fel, miközben próbált megmozdulni, sikertelenül, a nő felé fordult.
- Szia Ely! - suttogott mosolyogva.
- Ki...? - próbálta kivenni az arcát, majd a felismeréstől szinte sokkot kapott. - Tom?
- Személyesen. - mosolygott, majd egy tolókocsiért nyúlt, és lekapta a válláról a kis táskát. - Most pedig elmegyünk. A táskából előkerült egy fekete paróka, amit azonnal tesóm fejére illesztett, valamit egy egyszerű ruha, amibe óvatosan belesegítette, majd a tolókocsiba ültette.
- Hajtsd le a fejed, ne hogy észrevegyenek. - adta az instrukciókat, miközben megigazította a rongyokból készített melleit, majd teljes nőiességgel tesómat elkezdte kitolni a betegszobából.
Tom magassarkú cipője ütemesen kopogott a kövön, miközben szinte végigszáguldott a már-már kihalt folyosókon. Tesóm tette, amire kérték, és lehajtott fejjel lélegzete visszafojtva várt.
Mikor kiértek az utcára sötét volt. Egy fekete sötétített üveges kisbuszhoz mentek, majd Tom félrehúzta az oldalajtót és segített Elynek beszállni, a kerekesszéket pedig egy könnyed mozdulattal odébb rúgta. A kormánynál Bill foglalt helyet, aki a körmeit rágta idegességében.
- Nyugi szívem, itt vagyunk. - lökte meg kissé ikrét Tom, mire az visszakézből adott neki egy fülest.
- Ne csináld ezt te barom, mert így is mindjárt agyvérzést kapok. - morgott az énekes, majd beindította a kocsit és gázt adott. Amint kifordultak a főútra tudták, hogy lassan minden rendbe fog jönni. Úgy kell lennie.
Folyt. köv.
