Nos drágáim, meghoztam a Whisper into the Night befejező részét. :)
Sokat agyaltam rajta, bár a fejemben volt egy alap, mégsem tudtam hogy igazán, hogy tudnám megírni, szóval remélem hogy sikerült és nektek is tetszeni fog.
Nem is húzom tovább az időt, jól olvasást mindenkinek, kiemelten Tücsynek aki már nagyon várta a részt! =)
Nem is húzom tovább az időt, jól olvasást mindenkinek, kiemelten Tücsynek aki már nagyon várta a részt! =)
Az új történet, amit korábban említettem, készül, csak lassan. A G.P.L.-ből előre nem tudom mikor tudok részt hozni, de majd igyekszek. Kitartás!
Puszi:
Ana
Whisper Into The Night
(Befejező rész)
A szobám
sötétjében ültem és vártam. Úgy éreztem magam, mint egy ócska
kirakati baba. Amikor Andreas kinyitotta az ajtót mindenre
gondoltam, csak arra nem, hogy ez fog bent várni. Egy menyasszonyi
ruha. Egyből leblokkoltam. Heves vitába kezdtem vele, miszerint
soha nem házasodhatunk össze, és utána közöltem, hogy nincs az
a dolog a világon, amiért én hozzá mennék. Egy pofont kaptam
cserébe, amitől összeismerkedtem újból a fallal.
„Nem szükséges, hogy legális legyen, és úgy is eltűnünk innen.” - mondta nekem, majd rám erőltette a ruhát és a szobámba zárt. Tudtam, hogy már nagyon messzire van a józan észtől. Nem tudom, mikor kattant be végleg az agya, de most már tudtam, hogy mindenkire veszélyes. Mindegy volna, hogy ki lép be az ajtón, engem követelve, egy szem pillantás alatt végezne vele. A szemeiben csak az őrült birtoklási vágy csillogott, semmi több, semmi más.
Tudtam, hogy mindennek vége. Tudtam, hogy az ikrek nem érhetnek vissza hozzám időben. Mindent és mindenkit elvesztettem. Anyát, és az emlékét, Elyt, Billt és Tomot. Soha többé nem fogom őket látni.
Forró könnyek égették a szemem a torkom kapart. Elmélázva néztem az ajtót. Mit meg nem adnék a szabadságért!
És ekkor ugrott be. Ely már az ikrekkel van, így neki nem eshet baja. Senki sincs a közelemben, akit ez az elmebeteg bánthatna. Felugrottam az ágyról és a szekrényemhez siettem. Testvéremmel beszereztünk egy egy egyszerű mobilt, amikor a szökésen törtük a fejünket. Mikor megtaláltam reménykedve vettem a kezembe. Még volt rajta két egység. Azonnal tárcsáztam a rendőrök számát, és imádkoztam, hogy Andreas ne lépjen be az ajtón. A vonal szörnyen recsegett, alig lehetett hallani valamit.
- Halo? - kezdtem kétségbeesni, amiért nem hallottam egy hangot sem.
- Halo? Van ott valaki? - jött egy alig hallható hang a vonal túlsó végéről.
- Segítsenek kérem. El akarnak rabolni! - próbáltam halk lenni, de a hangom így is megemelkedett a kétségbeeséstől.
- Halo? Kérem ismételje meg. Alig hallom... - jött a diszpécser hangja, de ekkor egy nagy csattanással kivágódott a szobám ajtaja. Ijedtemben elejtettem a telefont, és kétségbeesve pillantottam a betoppanó Andreasra.
Rám nézett, majd a földön heverő készülékre. A diszpécser újra megszólalt.
- Hallo? Itt a rendőrségi diszpécser...
Andreas arca azonnal elsötétült, majd gyors léptekkel felém vette az irányt, és rálépve a telefonra darabjaira zúzta. Felrángatott a földről, és a falnak lökött.
- Hogy merészeled? Még is mi a faszt gondoltál! - üvöltözött velem, miközben a karomat szorította. - Azt hitted nem tudom, meg hogy Elizabeth eltűnt? Azt hitted semmiről sem fogok tudni? - rázott meg, majd a földre lökött.
Egy pillanatra elfordult, ujjaival a hajába túrt, majd visszafordulva felém, egy hatalmasat belém rúgott. A fájdalomtól azonnal kétrét görnyedtem, és alig kaptam levegőt. Ha lett volna bennem étel, biztosan kihánytam volna. Pár pillanat telt el csupán, mire Andreas a hajamnál fogja felemelt, és ráncigálni kezdett ki a szobámból. Áthúzott a folyosón, majd le a lépcsőről, és a hátsó kijárat felé vitt, ami a garázsba vezetett.
Mikor kiértünk egy könnyed mozdulattal a kocsiba hajított. Nem volt erőm tiltakozni. Minden porcikám sajgott. A világ egy pillanat alatt elsötétedett a szemem előtt.
Ely már lassan egy órája zötykölődött a kocsiba az ikrekkel. A csend sosem volt a testvérem lételeme ezért megszólalt.
- Valaki elmagyarázná, hogy most mi is történik? - hajolt kettejük közé a lány, miközben felváltva nézett Tomra, és Billre.
- Kiszabadítottunk! - lelkendezett Tom.
- Ezt értem Tom, de ezen kívül...... Most akkor mi is van? - nézett értetlenül a még mindig vigyorgó srácra, mire Bill végre megszólalt.
- Tudunk mindent. - meredt előre az útra.
- Öhm... Mi mindent? - kérdezte félve.
- Mindent Ely! - kiáltott fel frusztráltan az énekes. - Andreast, és Anát. Mindent! Érted? Meg fogjuk őt is menteni. Úgy kell történnie! - mondta talán leginkább magának, mint Elynek.
- Úgy érted? Elmondta? - suttogott tesóm, mintha a legféltettebb titokról beszélne egy túlzsúfolt szobában.
- Lebukott. - nyögte Tom. - Véletlen volt, mert kiütötte magát drogokkal.
- Kinyírom... - torzult el testvérem arca.
- A lényeg hogy időben visszaérjünk. - mondta Bill, majd padlóig nyomta a gázpedált.
„Nem szükséges, hogy legális legyen, és úgy is eltűnünk innen.” - mondta nekem, majd rám erőltette a ruhát és a szobámba zárt. Tudtam, hogy már nagyon messzire van a józan észtől. Nem tudom, mikor kattant be végleg az agya, de most már tudtam, hogy mindenkire veszélyes. Mindegy volna, hogy ki lép be az ajtón, engem követelve, egy szem pillantás alatt végezne vele. A szemeiben csak az őrült birtoklási vágy csillogott, semmi több, semmi más.
Tudtam, hogy mindennek vége. Tudtam, hogy az ikrek nem érhetnek vissza hozzám időben. Mindent és mindenkit elvesztettem. Anyát, és az emlékét, Elyt, Billt és Tomot. Soha többé nem fogom őket látni.
Forró könnyek égették a szemem a torkom kapart. Elmélázva néztem az ajtót. Mit meg nem adnék a szabadságért!
És ekkor ugrott be. Ely már az ikrekkel van, így neki nem eshet baja. Senki sincs a közelemben, akit ez az elmebeteg bánthatna. Felugrottam az ágyról és a szekrényemhez siettem. Testvéremmel beszereztünk egy egy egyszerű mobilt, amikor a szökésen törtük a fejünket. Mikor megtaláltam reménykedve vettem a kezembe. Még volt rajta két egység. Azonnal tárcsáztam a rendőrök számát, és imádkoztam, hogy Andreas ne lépjen be az ajtón. A vonal szörnyen recsegett, alig lehetett hallani valamit.
- Halo? - kezdtem kétségbeesni, amiért nem hallottam egy hangot sem.
- Halo? Van ott valaki? - jött egy alig hallható hang a vonal túlsó végéről.
- Segítsenek kérem. El akarnak rabolni! - próbáltam halk lenni, de a hangom így is megemelkedett a kétségbeeséstől.
- Halo? Kérem ismételje meg. Alig hallom... - jött a diszpécser hangja, de ekkor egy nagy csattanással kivágódott a szobám ajtaja. Ijedtemben elejtettem a telefont, és kétségbeesve pillantottam a betoppanó Andreasra.
Rám nézett, majd a földön heverő készülékre. A diszpécser újra megszólalt.
- Hallo? Itt a rendőrségi diszpécser...
Andreas arca azonnal elsötétült, majd gyors léptekkel felém vette az irányt, és rálépve a telefonra darabjaira zúzta. Felrángatott a földről, és a falnak lökött.
- Hogy merészeled? Még is mi a faszt gondoltál! - üvöltözött velem, miközben a karomat szorította. - Azt hitted nem tudom, meg hogy Elizabeth eltűnt? Azt hitted semmiről sem fogok tudni? - rázott meg, majd a földre lökött.
Egy pillanatra elfordult, ujjaival a hajába túrt, majd visszafordulva felém, egy hatalmasat belém rúgott. A fájdalomtól azonnal kétrét görnyedtem, és alig kaptam levegőt. Ha lett volna bennem étel, biztosan kihánytam volna. Pár pillanat telt el csupán, mire Andreas a hajamnál fogja felemelt, és ráncigálni kezdett ki a szobámból. Áthúzott a folyosón, majd le a lépcsőről, és a hátsó kijárat felé vitt, ami a garázsba vezetett.
Mikor kiértünk egy könnyed mozdulattal a kocsiba hajított. Nem volt erőm tiltakozni. Minden porcikám sajgott. A világ egy pillanat alatt elsötétedett a szemem előtt.
Ely már lassan egy órája zötykölődött a kocsiba az ikrekkel. A csend sosem volt a testvérem lételeme ezért megszólalt.
- Valaki elmagyarázná, hogy most mi is történik? - hajolt kettejük közé a lány, miközben felváltva nézett Tomra, és Billre.
- Kiszabadítottunk! - lelkendezett Tom.
- Ezt értem Tom, de ezen kívül...... Most akkor mi is van? - nézett értetlenül a még mindig vigyorgó srácra, mire Bill végre megszólalt.
- Tudunk mindent. - meredt előre az útra.
- Öhm... Mi mindent? - kérdezte félve.
- Mindent Ely! - kiáltott fel frusztráltan az énekes. - Andreast, és Anát. Mindent! Érted? Meg fogjuk őt is menteni. Úgy kell történnie! - mondta talán leginkább magának, mint Elynek.
- Úgy érted? Elmondta? - suttogott tesóm, mintha a legféltettebb titokról beszélne egy túlzsúfolt szobában.
- Lebukott. - nyögte Tom. - Véletlen volt, mert kiütötte magát drogokkal.
- Kinyírom... - torzult el testvérem arca.
- A lényeg hogy időben visszaérjünk. - mondta Bill, majd padlóig nyomta a gázpedált.
Egy bukkanó
térített magamhoz. Azt sem tudtam merre vagyok. Az autóban sötét
volt, nem tudom mióta lehettünk úton, de kezdtem kétségbeesni.
Hisz ha én sem tudom, hogy merre vagyunk, honnan tudná ezt bárki
más? Azonnal a kilincsért nyúltam, de hiába rángattam meg, zárva
volt. Fojtogatott a zokogás, de nem engedtem át magam a teljes
széthullásnak. Ki kell jutnom. El kell tűnnöm. Túl kell élnem!
-
Felébredtél végre? - mondta, mintha inkább tényt közölne, és
nem kérdezné.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, de nem jött válasz.
- Andreas, hol vagyunk? - üvöltöttem fel.
- Fogd be a pofád,
ez az egész a te hibád. Te tetted ezt. Minden, minden miattad van!
- üvöltözött, miközben a kormányt verte, vagy idegesen a haját
tépte. Kezdett teljesen széthullani, már egyáltalán nem volt
benne semmi, amit józan észnek lehetett volna nevezni. Bekattant. A
filmekben néztünk ilyet régen Elyvel. Belőlük lettek a
pszichopata gyilkosok, akik nem bánnak meg semmit, hisz nem is
veszik észre, hogy az a valami az ő hibájuk. Ártatlannak látják
magukat.
A menyasszonyi ruha fűzője szinte kipréselte a levegőt
is belőlem. Alig tudtam mozdulni. Próbáltam kikémlelni az
ablakon, hogy legyen valami támpontom. Bármi, akármi amibe
kapaszkodhatok, ha sikerül elfutnom. Mindenhol csak fákat láttam.
-
Ne is gondolj rá. - nézett hátra dühösen, majd visszakapta a
tekintetét az útra.
Hiába voltam kétségbeesve, tudtam, hogy
már késő.
Mikor az ikrek és Ely a házhoz értek, az ajtó
tárva nyitva állt, és két rendőrautó parkolt a bejárón.
Elkerekedett szemekkel nézték, ahogy a tisztek rohangálnak ki, és
be. Mikor meglátták őket, az egyik rendőr, egy nagyjából 168
centiméter magas, teltebb hölgy intett nekik, hogy szálljanak ki a
kocsiból, és menjenek oda.
- Kik maguk, és mit keresnek itt? -
tette fel a kérdést. Nem lehetett több harminckettőnél.
- A
húgom itt van? Mi történt? -kérdezte testvérem kétségbeesve.
-
Maga... - kutakodott a név után a jegyzettömbjében – Elizabeth
Sneider? - pillantott fel rá.
- Igen, én vagyok, de mi van a
testvéremmel? - a végén már szite kiabált a dühtől.
A
rendőrnő mély levegőt vett, majd nagynehezen rávette magát a
folytatásra.
- A szomszédok hívtak ki minket, mert veszekedést
hallottak, valamint nem sokkal azután befutott hozzánk egy 911-es
hívás is erről a helyről, ezért azonnal kiszálltak a kollégák,
de a házat már üresen találták. Erősítést hívtunk a két
eltünt személy felkeresése érdekében.
- Andreas elrabolta
Anát? - Tom riadtan pislogott hol Elyre hol a nőre.
- Meg kell
találniuk! - Bill kétségbeesett kiáltásába beleremegett az
utca.
- Bill! Tom! - Simone, és Gordon rohant feléjük a
rendőrautók mögül. - Hol voltatok? Mi történik itt? - az utolsó
kérdést már Elynek címezték.
- Erre most nincs időnk! -
kiáltott fel Ely. - Mit tudnak eddig? Hol van? Hova mehettek? Bármi,
akármi? - kétségbeesve ragadta meg a rendőrnő felsőjét majd
rántott rajta egyet. Tom gyors utána kapott és magához
rántotta.
- Nyugodjon meg kérem! - mondta komoran a hölgy.
Biztosan már elege volt belőlük. - Andreas nevén találtunk egy
erdei kis házat. Ott fogjuk kezdeni a keresést.
-
Hol van? - tette fel a kérdést a nyugalom álcája mögé rejtve
Ely. - Mondja meg. Jogom van tudni!
-
A Pleiße folyó partjától nem messze, de héé! - kiáltott
testvérem és az ikrek után, mikor már futásnak eredtek a
kisteherautó felé.
Amint
Bill bepattant a vezető ülésbe, a lába már a gázpedálon volt.
Nem foglalkoztak semmivel, és senkivel. Nem érdekelte őket sem a
rendőrség, sem Simone és Gordon kiáltása, mert most fontosabb
dolog hajtotta őket.
Hosszas
zötykölődés után a kocsi megállt. Szinte alig voltam magamnál,
de próbáltam kiélesíteni a figyelmem. Andreas kiszállt a
kocsiból, majd hangosan becsapta maga után az ajtót.
Lélegzetvisszafojtva vártam, mire pillanatokkal később a
mellettem levő ajtó zárja kattant, majd kinyílt.
Andreas megragadta
a karomat, és minden szó nélkül a hajamnál fogva vonszolni
kezdett a kocsiból, egyenesen egy kis faház felé. Igyekeztem
kiszabadulni a szorításából, rúgdalóztam, és a földbe vájtam
a körmeim, de minden hiába volt. Sikítani már nem maradt erőm.
Könnyek gyűltek a szemembe.
Amikor beértünk a házba éreztem
a meleget. A kinti hűvös utána a bőröm szinte bizsergett. Már
korábban is lehetett itt.
- Üdvözöllek itthon. - engedte el a
hajam, majd bezárta az ajtót maga mögött.
- Hol vagyunk? -
próbáltam kipislogni a könnyeket a szememből.
- Hát a közös
otthonunkjba drágám. - mosolyodott el, mintha valami bugyuta
kérdést tettem volna fel.
- Kérlek engedj el, had menjek
vissza. - könyörögtem, mire az arca elkomorodott, és dühösen
hozzám lépkedett.
- Már nincs hova visszamenned. - erősem
elkapta az állam, majd az arcomat maga felé fordította. -
Mostantól itt fogunk élni, és nem mész sehová! Megértetted? -
nézett dühösen a szemembe.
Rettegtem. Nem mertem válaszolni
neki, csak gyengén bólintottam. Mikor Andreas szorítása engedett
a földre estem és összekuporodtam.
Ő a konyha felé ment. Pici
ház volt, minden szobába be lehetett látni az előszobából ahol
voltam, és akkor beugrott. Nincs más választásom. Nem hittem
volna, hogy valaha ilyet fogok tenni, de nagynehezen feltápázkodtam
a földről, és a konyha felé indultam. Ahogy beléptem Andreas
felém fordult, és mosolygott.
- Mit szeretnél vacsorázni?
-
Majd én főzök valamit. - próbáltam mosolyogni, de elég gyengére
sikeredett.
- Az én szerelmem. - gyengéden a karjaiba font, majd
megcsókolt. A gyomrom görcsbe rándult. - Mindig meg lepsz
valamivel. - mondta, majd elengedett. - A hálóban leszek. Szólj,
ha kész vagy.
Azzal elindult, én
pedig elővettem pár tálat, hogy hallhassa a készülődést, majd
akkor megláttam azt amiért idejöttem. A nagy konyhakés egy fa
tartóban állt. Óvatosan hátrapillantottam, hogy biztos nincs e
mögöttem senki, majd a tekintetem visszavándorlt a késre. Felé
nyúltam, majd kihúztam a tartóból, és szorosan a markomba
fogtam. Nagy volt és éles. Tökéletes. Az acél penge csak úgy
cillogott a lámpa fényében, mikor megláttam egy tükröződő
alakot a pengén és ijedten fordultam hátra.
Andreas ott állt
és gyilkos szemekkel méregetett. Tudtam hogy eljött az idő. A
kést felé tartottam, és minden lelkierőmet előkapartam ahhoz,
hogy meg tudjam tenni.
- Add ide a kulcsokat! Most! - kálltottam
rá, miközben a dühödt tekintetében láttam hogy egy pillanatra
sem inog meg.
- Ugyan már. - mosolyodott el. - Úgy sem teszed
meg. Túl gyenge vagy. Lépett közelebb, mire felé suhintottam a
késsel. Hátrált egyet.
- Csak hiszed, hogy gyenge vagyok! -
csattantam fel, majd közelebb léptem hozzá. - Ide a kibaszott
kulcsokkal! - kiáltottam rá újból. Megadóan felemelte a kezeit,
majd a jobban lassan a zsebébe nyúlt és előhúzott egy kulcs
csomót. - Dobd ide! - parancsoltam rá, mire ő elejtette a
kulcsokat.
- Hoppá. - vont vállat.
- Rúgd ide a lábaddal. -
figyeltem.
- Ahogy szeretnéd hercegnőm. - lehajolt egy kicsit,
majd mikor megrúgta a kulcsot felém lendült és a késért
kapott.
Felkiáltottam, mikor a keze a csuklóm köré fonódott,
de nem hagytam magam. A kést előre nyomtam, minden erőmból, majd
egy éles kiáltást hallottam.
Andreas fehér pólófán egy
jókora vérfolt rajzolódott ki. A sokktól, hogy ezt én tettem
lefagytam, és nem voltam elég gyors, mikor Andreas kivette a
kezemből a kést. Csak egy pillanat volt. Éles fájdalmat éreztem
az oldalamban, majd egy pillanat múlva még egyet a hasamban.
Felsikoltottam, és összeestem. A fájó pontokhoz kaptam, majd
mikor elemeltem a kezem sok vért láttam. Andreasra néztem, és
vártam a végső döfést. Nem jött. Csak áltt és rázta a
fejét.
- Ostoba ribanc. - köpött egyet, még mindig a hasa
szélén vérző sebet szorongatva. Ellépett tőlem, majd kinyitotta
az egyik szekrény ajtaját, és kivett belőle egy elsősegély
dobozt. Gondosan kipakolt mindent, majd felhúzta a pólóját, és
ellátta a sebét, amennyire csak tudta. Mikor végzett felém
fordult. Alig voltam magamnál a vérveszteség miatt. Az is csoda
volt, hogy még élek.
- Gyere édesem, ideje felöltöznöd. -
mondta, majd feltápázkodott, az arca pedig fájdalmas grimaszba
rándult. - Pedig olyan szép menyasszony lettél volna.
Elsötétült
a világ.
Bill padlógázzal
hajtott a fákkal szegélyezett úton, mögötte pedig a rendőrautók
szirénája adta jelezte, hogy ők is úton vannak.
- Mi van ha
elkéstünk? - esett kétségbe Ely.
- Nem, biztos nem késtük
el, nyugodj meg. - csitította Tom.
Bill szorosabban markolta a
kormányt. Mikor meglátta a faházat, élesen ballra kanyarodott a
kocsival, majd nem törődve a kis fakerítésel, azon keresztül
behajtott az udvarba, kipattant a kocsiból és futásnak eredt.
-
Bill állj meg! - kiáltott utána Tom, de hiába, mert az ikre már
az ajtónál volt.
Apró kis
fénycsíkokat láttam. Hideg volt, és dohos szagot éreztem. Nem
tudtam mozogni. Próbáltam oldalra nyúlni, de a kezem falba
ütközött. A másik oldal felé nyúltam de ott is azonnal falba
ütközött a kezem. Végighúztam rajta az ujjam. Fa volt. Egy fa
ládában voltam. Próbáltam előkaparni az emlékeimet.
Andreas
bevitt egy szobáb, majd jött a sötétség, mikor ismét
elvesztettem az eszméletem. Egy fehér menyasszonyi ruha. Újabb
sötétség. Érzem, hogy valami szorít. Belenézek a falón levő
tüklörbe. Andreas a karjában fog, rajtam pedig ott a fehér ruha.
A hasamnál vérfoltok csúfítják. Sötétség. Kivitt a kertbe.
A kertben vagyok. Egy fa ládában. A felismerés akkor zuhant rám,
mikor hatalmas dobbanást hallottam felettem, majd földdarabok
potyogtak az arcomra.
Andreas eltemet. Kétségeestem, de
sikításra már nem futotta. Próbáltam a láda tetejét ütögetni,
de éles fájdalom hasított a sebeimbe. A sötétség vészesen
gyorsan közeledett. Nem kaptam levegőt. Éreztem, hogy a kezeim
lassan elernyednek és mellém hullanak. Egy utolsó könnycseppre
futotta még, mielőtt elregadott a teljes sötétség, és többé
nem volt levegő.
A
rendőrség azonnal Bill után futott. Nem volt nehéz őt beérni,
hisz ő egy énekes volt, nem pedig egy jól kiképzett rendőr. Az
ajtónál próbálták elrángatni, de csak annyi sikerült, hogy a
rendőrök után tudott berontani az épületbe.
A rendőrök
szétszóródtak a kis faházban, minden szobát átnézve, mire az
esik felkiáltott.
- Andreas Decker le van tartóztatva, emelje
fel a kezét, hogy jól lássam! - kiáltott a nő.
Andreas lassan
kortyolgatta a teáját a csészéből, miközben a nőt nézte.
-
Fegyvertelen vagyok.
- Hol van Anita? - rontott be Bill, majd a
sok vér látványától visszatántorodott. Az agyában azonnal
képek kezdtek szálguldozni, és a dühtől grimaszba rándult az
arca. - Hol van? - kiáltott fel újra.
- Nincs itt. Elment. -
felelte nyugotan, majd lassan felemelkedett a székről, de
fájdalmában újra visszaesett.
A rendőrbő azonnal a füleséhez
nyúlt.
- Mentőt kérek a faházhoz! Egy sérült! - lassan
közelebb lépett, majd Andreas kezeit előre fúzte és kivételesen
elöl bilincselte meg. - Kutassátok át a házat, és a környező
erdőt!
A rendőrök azonnal szétszéledtek, de Bill csak állt
az ajtóban és a szörnyeteget nézte, aki még mindig a széken
ült. A kezeit nézte. Percek teltek el, mikor realizálta amit
látott. Sáros.
Andreas szintén a kezére pillantott, majd az
énekesre emelte e tekintetét. Gúnyosan elmosolyodott.
- Már
vége. - nevetett fel gyengén, majd köhögni kezdett és vér
csorgott ki a szájából.
Bill kétségbeesve ronhant ki a
rendőrökhöz.
- Andreas elásta Anitát! Meg kell találnunk! -
majd futott tobább.
Ely és Tom ijedten követték Bill.
Testvérem arcán patakokban folytak a könnyek, de nem adta fel. Ő
is a kertet fürkészte.
Bill a hátsó kerthez rohant, hogy
szétnézzen, mikor vérnyomokat látott meg a földön. A
rendőrökért kiáltott, majd követte a nyomokat, egy friss sírhoz.
Térdre ereszkedett és kaparni kezdte a földet, ahogy csak tudta. A
rendőrök lapátokat hoztak a fészerből és segítettek neki.
Tudták, hogy úgysem tudják távoltartani. Percek múltán a
láapátok hangos koppanással jelezték, hogy valami van odalent.
-
Kérlek kérlek kérlek... - fohászkodott lassan Bill. A rendőrök
odább húzták, ahol Tom és Ely állt. A nagy fadoboz tetejét
igyekeztek lepattintani, majd mikor végre megadta magát és
felemelték Ely sikítsától zengett az egész táj.
- Mondják
hogy él! - rohant volna felém Bill, de egy rendőr lefogta.
-
Mnetőt kérünk a hátső kertbe! - kiáltott fel a rendőr.
Óvatosan
kiemeltek a ládából, majd a nyakamhoz érintették az ujjukat.
-
Nincs pulzus! - a rendőr azonnal elkezdte a szívmasszázst, majd
megérkezett a mentő.
Az orvosok előkészítették a
defibrillátort, majd próbálkoztak. Egyszer. Kétszer. Háromszor,
mire egy kis levegőt sikerült vennem, és felköhögtem.
Fény
szűrődött be a résnyire nyitott szemeim között, és akkor
megláttam Bill. Kétségbeesve bámult.
- Van pulzusa! - kiáltott
fel a rendőr, majd azonnal a mentőbe tettek.
Mikor
felébredtem vakító fehérség ölelt körül. Esküdni mertem
volna, hogy meghaltam. Oldalra fordítottam a fejem, minden mozdulat
fájt. Testvérmet a szobában levő kis széken pillantottam meg,
amint Tomnak dőlve alszik. Tom szintén csendben szuszogott. Olyan
békések voltak.
A másik oldalra fordítottam a fejem, majd a
szívem halamasat dobbant, mikor megláttam egy fekete hosszúhajú
fiút, aki az ágyam mellett ül, feje félig az ágyon, kezem a
kezében, és csendesen alszik.
Gyengéden megszorítottam a
kezét, mire felébredt és pislogni kezdett.
- Szia. - nyögtem
ki egy halvány mosoly kíséretében.
- Ana. - nyögte Bill is
mikor realizáta, hogy ez tényleg én vagyok. - Azt hittem sosem
térsz magadhoz.
- Fáj mindenem. - hunytam le a szemem, majd
ismét Billre emeltem a tekintetem. - A lényeg, hogy ti jól
vagytok.
- Te is jól vagy! Hála az égnek! - két kezébe fogta
a kezem, majd csókot nyomott rá.
- Mi történt Andreassal? -
kérdeztem halakan.
- Meghalt. Mire a mentő kiért hozzá, túl
sok vért veszített, és a megeröltetéstől még több kárt
okoztt magában. Vége van Ana. Többé nem bánthat titeket. -
gyengéden az arcomhoz ért, majd végigsimított rajta. A
megkönnyebbüléstől felsóhajtottam. Végre úgy éreztem újra
kapok levegőt.
- Szeretlek Bill.
- Én is szeretlek! És soha
többé nem foglak magadra hagyni! Midnig veled leszek. - könny
csordult végig az arcán.
- Turnéra mentek, ez elég
lehetetlennek tűnik. - mosolyodtam el halványan, hisz annyira
esélytelennek látszott az egész dolog.
- Nagyobb turnébuszt
vettünk, ahol befér még plusz két ágy. Már elkezdték az
átalíkítását. Velünk fogtok jönni. - szorította meg a kezem,
és láttam hogy mindent teljesen komolyan gondol. Hiszen ő Bill
Kaulitz. Ki más, ha nem ő.
Évek teltek el, a sebek lassan
gyógyultak. A fiúkkal jártuk az országokat a turnébusszal, és
Elyvel mind a ketten találtunk magunknak munkát, amivel segíthetjük
a fiúkat. Bill sok időt töltött azzal, hogy hozzászokasson egy
rendes élethez, és egy rendes kapcsolathoz. 4 évnek kellett
eltelniek, mire nem rezzentem össze az érintésektől, de ő
türelmes volt.
Most is épp a buszban ülök és várom, hogy a
fiúk és Ely befejezzék a bevásárlást. A busz ajtaja halkan
nyikorult, mikor Bill kinyitotta, belépett, majd behúzta maga
mögött.
Mikor meglátott elmosolyodott.
- Tom és Georg a
chipseken veszekednek, Ely pedig Gustvaot próbálja rábeszélni egy
könyvre. - huppant le mellém.
- Jellemző. - mosolyodtam el,
hisz lelkiszemeim előtt megjelent a képük.
- És, hogy vannak
az én kis angyalkáim? - csúsztatta kezét az immár igencsak
gömbölyödő hasamra. Még két hónapom volt hátra, a Kaulitz
babák érkezéséig.
- Most épp nyugton vannak. - néztem a
szemébe.
Nem
láttam benne kétséget, sem félelmet, csak határozottságot.
Tudtam, hogy most már semmitől sem kell félnünk, és immár egy
igazi család az amink van. Ami csakis a miénk, és senki sem
választhat el minket. Ha valaki megpróbálja, azt legyőzzük!
Vége.