Ne légy barom (10. és egyben utolsó rész) =)

Halihó. És igen eljutottunk idáig. Elhoztam nektek a Ne légy barom! utolsó részét. Ez a történet immár lezárult, de ne aggódjatok akadnak még ötleteim feltéve, ha van rá érdeklődő. ;)

Elvileg még 2 részt terveztem, de úgy gondoltam felesleges húzni halasztani, itt az ideje lezárni. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást, és hamarosan újra jelentkezek. ;) Pusziii!

- Eressz el! Tegyél le! – rugdalóztam idegesen. – Megölöm!
- Hé! Nyugszik az idegbeteg Nita! – kiáltott rám Ely.
- Őt véded? Nézd meg mit tett velem! – hisztiztem.
Tesóm fáradtan sóhajtott, majd Billre nézett.
- Kérj bocsánatot.
- Na azt már nem! Örülj, hogy te nem jártál így! – vágta rá Bill, miközben felült.
- Hidd el Bill, hogy jobban jártál… Hozzám képest Nita kis angyal. – fenyegetőzött.
- Tudod mit te túlméretezett papagáj? Többé ne szólj hozzám! – üvöltöttem rá.
- Hát ez már most halott ügy. Bill életében sosem volt még csöndben az alváson kívül. – Tom lemondóan rázta a fejét.
Innestől kezdve nem volt mit mondanom nekik, így odébbálltam, ahogy Bill is. Egyedül tesómék maradtak még ott és bámultak utánunk.
- Pont, mint a gyerekek. – mondta unottan tesóm.
- Nem… Rosszabbak… - rázta a fejét az idősebbik iker, majd húgomat kézen fogva visszamentek tesóm szobájába.
Ezek után a napjaink csendesen teltek. Egészen addig még nem érkezett egy levél David-től. Billt le sem lehetett lőni szinte az egész farmot körberohanta. Én csak egy szóval írnám le: Elmebeteg.
Velem nem óhajtotta közölni a levél tartalmát, de mivel Ely és Tom egyre közelebb kerültek egymáshoz, volt más információforrásom is. Végül kiderült, hogy szombaton visszautazhatnak Los Angelesbe egy divatbemutatóra. Legalább az emberek megláthatják, milyen egy igazi divat vészhelyzet. De ezt leszámítva bármennyire is fáj kimondani, azt hiszem hiányzik ez a barom. Túl nagy a csend, mióta elkerül. Biztos beteg vagyok, mert épeszű ember nem gondol ilyet.
2 nap múlva épp kint ültem húgommal, Tommal, és a két G-vel, mikor Bill feltűnt.
- Holnap szombat, holnap szombat! – ugrándozott.
- Hát a mai péntek után nagy esély volt rá. – vontam fel a szemöldököm.
- Jobb volt, amíg nem szóltál hozzám. – mondta komoran.
- Egy frászt. – súgta Tom Elynek.
- Tom Kaulitz… Vigyázz a szádra! – fenyegetőzött Bill, mire értetlenül bámultam rá.
A nap további részében ismét a magány lett a társam. Elyt és Tomot nem akartam zavarni, hagy élvezzék ki, hogy együtt lehetnek, a G-k pedig épp a cuccaikat pakolták össze.
Másnap reggel 9-kor David kocsija parkolt a házunk előtt. Egyenként elbúcsúztunk a srácoktól, kivéve egy embert. Billt. Ő előre ment, és nem szólt hozzánk. Az arcán olvashatatlan érzelmek hada volt. Miután mindenki beszállt a kocsiba és elindultak, bementem a szobámba csomagolni. Nekem is ma volt az utolsó napom itt. Holnaptól újra bele kell vetnem magam a munkába, ha szeretnék továbbra is valaki lenni a divatszakmában. Elyre ráparancsoltam, hogy csomagoljon össze egy hétre. Szegényt nagyon sajnáltam, hisz éreztem mennyire szomorú. Az ikertelepátia már csak ilyen. Egész Los Angelesig csend volt. A kocsiban viszont megpróbáltam valamivel lekötni tesóm figyelmét.
- Szuper lesz az egész. Mindenki ott lesz, aki számít. – próbáltam lelkesnek látszani.
- Ahham. Klassz. – válaszolt unottan, miközben kifelé bámult a kocsiból.
Nagyot sóhajtottam, hisz láttam előre, hogy az elkövetkezendő 1 hétben ez lesz. Próbáltam kigondolni valami jó ötletet, de semmi nem jutott az eszembe, mikor megcsörrent a telefonom.
- Müller… - vettem fel. – Igen… Hmm… Tényleg?... És még kik?... Valóban?... Rendben. Viszhall. – vigyorogtam magam elé, mikor letettem a telefont, majd gázt adtam.
Fél óra múlva már a Los Angelesi villámban voltunk, ahol a party megrendezésre kerül.
A házamba a hátsó ajtón mentünk be, és azonnal felsiettünk a szobámba. Átöltöztünk, sminkeltünk, és gyors elkészítettük a hajunkat. Megérte kínoznom Elyt a lépkedési gyakorlatokkal, mert be kell ismernem nagyon szépen járt-kelt a magas sarkúban. Mikor lementünk mindenki társalogni szeretett volna velünk. A megnyitó 20 perccel később kezdődött, melyet a munkatársam Christian nyitott meg, majd felkonferálta a modelljeinket a színpadra. Büszke voltam rá, hogy képes volt ennyire jól összehozni mindent. Amint vége lett a divatbemutatónak, tesómat felküldtem a szobájába mely ajtaján az „Ely” név díszelgett.
- Szia. – jött hozzám Christian.
- Chris! – öleltem meg. – Nagyszerű bemutató volt!
- Köszönöm! – mosolygott rám.
- Nos az áldozat a szobájában van. Tudnál intézkedni? – vigyorogtam rá.
- Még szép! – kacsintott, majd elsietett mellőlem.

Ely szomorúan ült az ágyán, hol szipogott, hol a könnyeit törölte, mikor az ajtó lassan kinyílt. A szemei kitágultak a meglepettségtől, majd felpattant és Tom karjaiba vetette magát.
- Tom… - tört ki belőle a sírás.
- Nyugalom kicsim. Semmi baj. Itt vagyok! – szorította magához.
- Hogy kerülsz ide? – nézett rá húgom.
- Ide voltunk hivatalosak. – nézett a lány szemébe.
- Ugye itt maradsz? Tom én szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! – csordult le egy könnycsepp Ely arcán.
- Hát sok választásom nincs, mivel itt lakok… - vigyorgott a srác. – Ely…
- Hmm? – pislogott ki tesóm még egy könnycseppet.
- Szeretlek. – csókolta meg.

Épp a tömegen törtem át magam, hogy megnézzem Chris még miket tervez, mikor megláttam egy jól ismert alakot.
- Hmm… Mióta engednek be ide óriáspapagájokat? – kérdeztem elég hangosan, hogy tökéletesen hallhassa.
- Mondd, hogy nem… - fordult meg unottan Bill.
- Mi a szitu te anorexiás? – vigyorogtam rá.
- Ez egy divatesemény. Egy falusi parasztlánynak semmi keresnivalója nincs itt. – felelte szintén vigyorogva.
- Csak, hogy felnyissam a kicsi szemeidet Bill, ez az én villám, az én modelljeim, és az én partym. Meglepetés! – vigyorogtam szüntelenül.
- Ezt nem hiszem el. – rázta a fejét hitetlenül.
- Anita Müller. – nyújtottam neki kezet.
- Ez most komoly? – a szemöldökei a homlokára csúsztak meglepettségében.
- Igen. De ne várd el, hogy cuki legyek veled. – mondtam.
- Te se, hogy én az legyek! – vágta rá. – Falusi ribanc!
- Anorexiás fasz! – vágtam rá vigyorogva, mire Bill a szemeit forgatva magához rántott és hosszasan megcsókolt.
Nem érdekeltek minket a villogó vakuk, vagy a döbbent emberek, most csak mi számítottunk. Most már tudtuk mi ez az érzés, amely eddig kínzott minket. De ami a legjobb, hogy tudtuk mennyire szép jövő áll előttünk, hisz nem biztos, hogy a tűz, és a víz nem fér meg egymás mellett. Erre azt hiszem igazi elő példák lettünk…

VÉGE!