Whisper Into The Night 7. rész (+16; +18)

Halihó!

Nos megkésve, de hoztam a Whisper into the Night folytatását, valamint ezzel együtt 2 hírt is!

1. Már csak 1 "rész" lesz a W.i.t.N.-ból és vége lesz a történetnek. =)

2. Már elkezdtem egy új történetet, és hamarosan hozom az előzetesét. Természetesen a másik két történetet is igyekszem folyamatosan feltölteni. =)

Tartsatok ki, és jó olvasást!

Puszi:

Ana

(Előre bocsánat, ha nagyon széttördeli a mondatokat, nem tudom most miért csinálja.)

Whisper into the Night

- Tőletek zeng az egész ház. - mondta komoran.

- Anát valaki bántalmazza! - mutatott rám vádlón Bill.

- Bill! - gyilkos pillantások közepedte próbáltam felmérni a helyzetet. Mennyi esélyem van ebből kivágni magam?

- Mi? Ki? Elyt is? - nézett rám ijedten az idősebbik iker.

- Nem... Ő nincs itt. - halkultam el.

- Hol van? - kérdezte Tom. A keserűség és a félelem sütött a hangjából.

- Elvonón.

Ahogy ezt kimondtam Tom szemei elkerekedtek a döbbenettől. Tudta jól, hogy testvérem önszántából sosem nyúlna drogokhoz. A legjobb barátok voltak, és tudta hogy vannak dolgok, amik sosem változnak. Ely életszemlélete is pontosan ilyen volt.

- Hiányzik. - nyögtem ki halkan. Könnyek égették a szememet, amíg utat nem engedtem nekik, hogy

végigfuthassanak fakó arcomon. Billre pillantottam. Azt hittem dühös lesz, de ehelyett csak a sajnálat és az együttérzés sütött a tekintetéből. Most már tisztán emlékeztem, hogy miért is szerettem bele.

- Tennünk kell valamit. - mondta elszántan Tom, majd mellém roskadt, megcáfolva azt, hogy tökéletesen kézben tud tartani bármit.

- Még is mit? - néztem rá, majd mikor a tekintetünk találkozott csak ennyit mondott.

- Majd én elintézek mindent. - ezzel fogta magát és kisietett a szobából. Értetlenül bámultam Billre, mire ő csak vállat vont és közelebb jött hozzám. Az ismerős illata szinte csiklandozta az orrom. Imádtam. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, mikor Bill a kezét nyújtva nekem felhúzott magához, és szorosan a karjaiba zárt. Elvesztem a karjaiban. Fejem a mellkasára döntve ringatott, amíg a szívünk szinte már egyszerre dobbant.

- Hazudtál. - suttogta a fülembe.

- Mi? - dermedtem meg. Nem értettem, hogy mire gondol.

- Amikor elküldtél. Most már értem. Csak védeni akartad Elyt, és magadat. - szorított még jobban

magához.

- Életem egyik legnehezebb döntése volt. - pillantottam fel az arcára. Telt ajkai szinte fennhangon

hívogattak. Lábujjhegyre álltam, és ajkam az övére tapasztottam. Csak egy pillanat volt, de tudtam, hogy most már minden rendben lesz.

- Szeretlek Ana. - két kezébe fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett. - Nem hagyom, hogy

bántsanak. Csak mondd el, hogy ki az. - homlokát az enyémhez támaszotta. Lélegzete csiklandozta az

arcom, a haja pedig kibomlott a copfból, így a rakoncátlan fekete fürtök az arcához tapadtak.

A levegő a tüdőmben akadt. Ha most elmondom, akkor a testvéremet soha többé nem fogom látni. Ha nem akkor lehet, hogy én nem fogom megélni a holnapot. Ez viszont nem változtat a döntésemen. Felnéztem a barna szempárba és kimondtam, azt amit helyesnek éreztem.

- Addig nem, amíg Ely nincs biztonságban.

- Mindent megteszek azért, hogy biztonságban legyetek. - mondta határozottan.

- Köszönöm Bill. Szeretlek... - suttogtam, mire az arca felragyogott és szájon csókolt. Kezei felfedező útra indultak a hátamon, de mikor a lapockámhoz ért mozdulatlanná dermedt. Nagyot nyelt majd feltette a kérdést.

- Mi ez? - csukott szemell húzta végig ujjait ismét a égett felületen. Még mindig tökéletesen ki lehetett venni a szabálytalan seb kitüremkedéseit. Azt a gyűlölt „A” betűt.

- Csak egy heg. - sütöttem le a szemem, de Bill egy pillanat alatt mögém lépett és elkerekedett szemekkel vizslatta a sebet.

- „A”? - a harag szinte sütött a hangjából. „A” mint Andreas? Igazam van? - a gyűlölettől eltorzult

szépséges arca.

Én csak bólintottam. Úgy sem lett volna értelme tagadnom. Most már semmi képpen sem.

- Hogy merészelte? Hogyan tehetett ilyet? - dühöngött, miközben fel alá járkált a szobában, én pedig mint egy kislány, aki rosszat tett álltam csendben és szemlesütve vártam a végét. - Megbillogozás? Normális az ilyen? Ne! Inkább ne válaszolj! - emelte maga elé a kezeit, majd nagy levegőt vett és rám nézett. Éreztem magamon a vizslató tekintetét. Zavartan toporogtam, majd kezdtem érezni, hogy a testemnek szüksége van egy újabb adag drogra, különben darabokra hullik. A cuccaim felé pillantottam. A táskám kis zsebében volt még a cuccból. Lassan odafordultam, majd szinte mint egy őrült kaptam fel a táskámat, és igyekeztem volna a fürdőszoba ajtaja felé, de Bill megállított, és megpróbálta elvenni tőlem.

- Mit művelsz? - kérdezte ijedten,

- Ereszd el! Szükségem van rá! - szinte nyüszítettem annyira kellett már az adag.

- Nem nem nem! Ana nincs rá szükséged. - nézett mélyen a szemembe mikor rájött, hogy miről is

beszélek. - Itt vagyok, segítek.

- De este nem leszel ott! - tört ki belőlem. - Nem tudsz segíteni! Mentsd meg Elyt, és akkor én is

megmenekülök! Végül nem vettem be a szert. Nem tudtam volna ezt tenni Billel, hisz így is szenvedett immár a tudattól, hogy mik történtek, és történnek velem. Amikor hazaértem csend fogadott. Üres volt a ház. Felsiettem a szobámba, és ledobáltam a cuccaimat.

A fürdőbe lépkedtem, de amint beléptem az ajtó hangosan csapódott be mögöttem. A zajra

összerezzentem, de ez nem ért fel azzal a rettenetes érzéssel, ami akkor tört rám, mikor megpillantottam Andreast.

- Hát itt az én kisbabám. - mosolygott szűntelenül, miközben lassan közeledett felém.

Egész a zuhanyzó faláig hátráltam, de onnan már nem volt tovább menekvés. Tudtam, hogy ismét

tőrbecsalt. Elkapott.

- Hagyj. Kérlek... - nyöszörögtem a könnyeimmel küzdve.

- Semmi baj kincsem. - gügyögött, mintha egy kislányhoz beszélne, majd végigsimította az arcomat.

Urrá lett rajtam a jeges rémület. Nem mertem megmozdulni, és még csak levegőt sem vettem. A

gyomrom kavargott, a szemeim égtek a visszatartott könnyektől.

- Mutatok valamit. - hajolt hozzám közel, majd a kezemnél fogva az ajtó felé kezdett vonszolni. Átrángatott a folyosón egészen az ő szobájáig.

Bent sötétség honolt. Belökött az ajtón, majd felkattintotta a villanyt. Amit láttam attól még a szívem is egy pillanatra megszűnt dobbanni.

Elizabeth álmosan pislogott a szobában ahová, mint egy foglyot zártak. Nem emlékezett semmire. Arra sem, hogy mióta is van ebben a fehér falú üres szobában. Nem tudta mennyi az idő, egyáltalán reggel van, vagy este? Viszont érezte, hogy a gyógyszerek hatása, amit kapni szokott múlik, így hamarosan jönni fog valaki. Egy nővér, vagy egy ápoló, aki ismét leszedálja.

Nagyot sóhajtott, mikor megzörrent az ajtó zárja. Egy fehér ruhás nő lépett be rajta. Próbált az idegenre fókuszálni. Még sosem látta őt ezelőtt. Rasztái voltak.

- Uh... - nyögött fel, miközben próbált megmozdulni, sikertelenül, a nő felé fordult.

- Szia Ely! - suttogott mosolyogva.

- Ki...? - próbálta kivenni az arcát, majd a felismeréstől szinte sokkot kapott. - Tom?

- Személyesen. - mosolygott, majd egy tolókocsiért nyúlt, és lekapta a válláról a kis táskát. - Most pedig elmegyünk. A táskából előkerült egy fekete paróka, amit azonnal tesóm fejére illesztett, valamit egy egyszerű ruha, amibe óvatosan belesegítette, majd a tolókocsiba ültette.

- Hajtsd le a fejed, ne hogy észrevegyenek. - adta az instrukciókat, miközben megigazította a rongyokból készített melleit, majd teljes nőiességgel tesómat elkezdte kitolni a betegszobából.

Tom magassarkú cipője ütemesen kopogott a kövön, miközben szinte végigszáguldott a már-már kihalt folyosókon. Tesóm tette, amire kérték, és lehajtott fejjel lélegzete visszafojtva várt.

Mikor kiértek az utcára sötét volt. Egy fekete sötétített üveges kisbuszhoz mentek, majd Tom félrehúzta az oldalajtót és segített Elynek beszállni, a kerekesszéket pedig egy könnyed mozdulattal odébb rúgta. A kormánynál Bill foglalt helyet, aki a körmeit rágta idegességében.

- Nyugi szívem, itt vagyunk. - lökte meg kissé ikrét Tom, mire az visszakézből adott neki egy fülest.

- Ne csináld ezt te barom, mert így is mindjárt agyvérzést kapok. - morgott az énekes, majd beindította a kocsit és gázt adott. Amint kifordultak a főútra tudták, hogy lassan minden rendbe fog jönni. Úgy kell lennie.

Folyt. köv.

Whisper Into The Night 6. rész (+16; +18)

Nossss ahogy ígértem itt is a W.i.t.N. folytatása. Jó olvasást!

Puszi:

Ana

Whisper Into The Night

*2 héttel később*

Minden olyan gyorsan történt. Ely állandóan rosszul volt, és én sem éreztem magam fényesebbül. Nem

tudtuk mi történik. Andreas nem jött be hozzám, nem ért hozzám egészen addig a napig amíg

testvéremet el nem vitték egy rehabilitációs központba. Állítólag drogfüggő volt, de nagyon jól tudtam,

hogy ez hazugság. Bármibe fogadni mertem volna, hogy ez mind Andreas műve volt. Mikor este

megérkeztek a nővéremért, mozdulni sem tudtam. A teában, amit minden nap meg kellett innom, volt

valami, ami szinte élőhalottá változtatott. Nem tudtam sem beszélni, sem mozdulni, hiába hallottam Ely

sikoltozását. Hozzám nem jött be senki. Mint utólag kiderült, Andreas intézte így. Állítólag én egy

kiránduláson voltam, mikor ez történt. Az emberek, akik kirángatták ikremet a szobából, nevelőapám

emberei voltak. Később mindent beismert. Lefizette őket, hogy így sakkban tarthasson engem, és hogy ne

legyen senki, aki zavarhatja a felhőtlen életét, és rettenetes tetteit. A bőröndöm, ami az ágyam alatt volt,

már nem ért semmit. Ha bármivel is próbálkoztam volna, testvéremmel azonnal végeznek.

Akkor ott nem tudtam visszafogni magam. Miután beismert mindent dühösen rontottam neki. Nem

hittem, hogy ekkora erő lehet még bennem, hogy kék zöld foltosra dekoráljam az arcát, de sikerült. Pár

perc volt csupán, amíg sikerült lefognia, és felrángatnia a szobámba.

Talán életem legrosszabb éjszakája volt. És ha azt hittem, ez volt a legmélyebb pont ahová sűlyedhettem,

akkor nagyot tévedtem.

A csuklyámat a fejemre húzva siettem az utcán az egyik sikátor felé. Ez már a jól megszokott utammá vállt,

pár naponta megtettem, hisz tudtam, hogy akit keresek az mindig itt van.

Befordultam a sarkon és a félhomályban megláttam a srácot. Sietve mentem oda hozzá, a kezem

remegett a zsebeimben, így azokat ökölbe szorítottam.

- Nézzenek oda. - szólt a srác. - Ki van itt újra?- kárörvendő mosoly terült el az arcán.

- Ne szórakozz velem, tudod miért vagyok itt. - nyögtem dühösen.

- Azért, miért mindenki más is. - felelt egy fintor kíséretében, majd mélyet sóhajtva feltette a szokásos

kérdését. - Mit és mennyit?

- Heroin. Két zacskóval. - sütöttem le a szemem, majd görcsösen ökölbe szorított kezem elernyesztettem

és a pénz után kutakodtam a zsebemben.

- Egyebet? Füvet? - kérdezte, mikor már a kezében volt a cucc.

- Nem... - előhúztam a gyűrött bankjegyeket és gyors a kezébe nyomtam.

- Hát jó. - vont vállat, mire én kikaptam a kezéből a zacskókat, és hátat fordítva neki az utca felé indultam.

Szükségem volt rá. Úgy éreztem enélkül a csontjaim darabokra hullanak szét. Minden fájt, minden

annyira komplikált volt. Nem akartam többé gondolkozni. A suliban hallottam először arról, hogy kihez

kell fordulni, ha anyag kell. Nem hittem volna, hogy egyszer rávetemedek. De Ely hiánya, a tudat, hogy

bármikor baja eshet és az, hogy Andreas teába rejtett anyagától függőség jelent meg nálam egyszerűen

már túl sok volt. Nem volt senkim és semmim. Legfőképpen veszteni valóm.

Egy kihalt parkhoz siettem. Nem néztem senkire, nem figyeltem, hogy kik vannak a közelemben, csak

célirányosan törtem előre. Sokan közülünk itt lövik be magukat. Megkerestem a lehető legeldugottabb

helyet, elővettem a kiskanalat a táskámból, majd a gyújtóért és a fecskendőért nyúltam. Berögzült

mozdulattal készítettem elő magamnak mindent. Már hozzá tartozott az életemhez. Ez jelentette

számomra a túlélést. A kész anyagot felszívtam a fecskendőbe, majd azt a táskámra tettem. Tudtam, hogy

nem higiénikus, de leszartam.

Előszedtem a táskámból egy kis övet, és gyors a felkaromra tettem, majd megszorítottam. Felkaptam a tűt

és igyekeztem a lehető legjobban betájolni, hogy hova szúrjam. Immáron túl sok volt a kék és lila folt. Már

szinte észre sem vettem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet és eléri az eremet. Pár pillanat csak, mire érzem

hogy az anyag szétárad a testemben, és kellemesen elkábulok. Szinte önkéntelenül húzom ki a tűt, és

ejtem az ölembe, a fejem pedig hátrabicsaklik. Nem akarom, hogy vége legyen.

- Mit művelsz? - tompán ér el felém az ijedt hang, de nem törődök vele, hisz úgy sem tudnék. - Hallasz?

Hé? - rázta meg a vállamat, majd letérdelt elém, és a fejemet óvatosan felé fordította. Csak akkor fogtam

fel kit látok.

- Bill? - Nyöszörögtem kábán.

- Hé, én vagyok. - simított végig az arcomon, majd felnézett a mellette álló alakra. Minden erőmet

bevetettem, hogy én is láthassam ki van még ott. - Mit csináljunk vele? - kérdezte Bill.

- Vigyük haza. - szólalt meg az illető. Nagyon ismerős volt a hangja, de egyben olyan távolinak tűnt. - Már

mint hozzánk haza. Anyáék úgy sincsenek otthon. - vágta rá gyorsan Bill arckifejezését látva.

- Tom? - pislogtam kábán.

- Én vagyok az csajszi. - lépett a látóterembe, majd minden elhomályosult, és egy másik világba repültem.

Annyit éreztem, hogy felemelkedek. Nem számított hová, csak el a szilárd talajtól. Messze Andreastól.

Halvány napsütésre ébredtem mely végigsimított fakó arcomon. Még az alapozómon keresztül is éreztem,

hogy a bőröm átmelegszik. A takarók puhán simítottak végig rajtam, ahol felhúzódtak a ruháim. Arcomat

a párnába fúrtam. Nem álltam még készen arra, hogy felkeljek és realizáljak bármit is.... Egészen egy

percig, utána sokként hatolt az agyamba, hogy már nem a parkban vagyok. De akkor hol lehetek?

Próbáltam összekaparni szétszórt emlékeimet. Valaki ott volt velem, de ki?

- Jó reggelt napsugár! - lépett be vidáman a szobába Tom. - Bill, Csipkerózsika felébredt. Hogy vagy? -

huppant le mellém az ágyra. Nagy ruhái csak úgy lógtak rajta. Kissé viccesnek látszott, hisz mindig is

vékony testalkatú volt.

- Tényleg? - sietett be Bill is, majd amint meglátta, hogy ébren vagyok, és teljesen összezavarodva

meredek rá, elmosolyodott. - Szia!

- Öhm...? - pislogtam rájuk, és igyekeztem úrrá lenni a pánikon.

- Azt hiszem jobban jársz, ha dalolni kezdesz kis madárkám. - feküdt be mellém Tom, majd kényelmesen a

feje mögött összekulcsolta a kezeit.

Bill átsietett a szobán, leült mellém, és az ágy túloldalán heverésző Tomra pillantott.

- Ne nézz így rám! - tágultak ki Tom szemei.

- Bocsi Tom miatt. - nyúlt volna a kezemért, de én gyors a takaró alá húztam. Amint ezt észrevette,

csalódottság futott végig az arcán, majd kemény tekintettel ismét rám meredt, és feltette a nagy kérdést. -

Mióta drogozol?

Egy ideig csak pislogtam rájuk, majd ennyit nyögtem ki.

- Mi közöd hozzá?

- Ana ne nehezítsd meg! - sóhajtott Bill, majd Tom közbevágott, mielőtt folytathatta volna.

- Ha nem válaszolsz kínvallatásnak vetünk alá! - düllesztette ki a szemeit, és próbált nem röhögni, amivel

sikerült megmosolyogtatnia. Komolyan. Hogy lehet valaki ennyire őrült?

- Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó válaszolni! - szegtem fel a fejem, miközben Billre

sandítottam. Ő viszont komoly volt.

- Tom légy szíves menj ki. - mondta szinte alig hallhatón, mire testvére az ég felé dobta fezeit, majd

felpattant az ágyról, és komótosan kilépdelt a szobából.

- Bill... - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.

- Nem, Ana most rám fogsz figyelni! - emelte meg a hangját, a szemében harag villant. - Lennél oly szíves

elmondani, hogy mi a fene ütött beléd? És ne kezdj nekem hazudozni! És hol van Ely?

Alig kaptam levegőt. Nem akartam beszélni erről, és nem is szabadott.

- Ha elmondhatnám... - kezdtem bele, de elhallgattam. Hogyan rázzam le? Sehogy sem tudtam elmondani

annyit, hogy ő elegendőnek tartsa, de közben a titkaimat is lepel mögött tudjam tartani.

- Elmondhatod... - szólt gyengéden, miközben mosolyogva végigsimított az arcomon. Az érintésére

összerezzentem, amit ő is észrevett. - Mikor veszítettelek így el? - csuklott el a hangja.

- Ne nehezítsd. - pislogtam ki egy könnyet a szememből, miközben próbáltam elhúzódni tőle.

- Szeretlek! - hajolt hozzám közelebb.

Az igéző barna szempárba néztem, majd tekintetem a telt ajkaira tévedt. Istenem azok az ajkak! Az agyam

azt sikoltotta, hogy Ne ne ne!, de a szívem csak még közelebb akart hozzá húzódni. Bill egy gyors

mozdulattal közelebb hajolt hozzám, és az ajkunk egybeforrt. Úgy csókoltuk egymást, minhta az életünk

múlna rajta. Még közelebb mászott hozzám az ágyon, majd egy könnyed mozdulattal fordított a

helyzeten, és az ölébe ültetett. Ebben a pillanatban azonban szinte kővé dermedt. Mind a ketten szaporán

vettük a levegőt, a karajit pedig szorosan körém fonta.

- Te fogytál! Nagyon könnyű vagy... - Bill riadt tekintetét látva lesápadtam. Éreztem, ahogy a kezével

felfedezőútra indul a ruhám alatt.

- Bill ne... - nyögtem ki a könnyimmel küzdve, de nem toltam el magamtól. Úgysem tudnám megállítani.

Én csak egy játékszer vagyok. Egy baba, amit mindenki a magáénak akar, aztán mikor megunja, csak

elhajítja. Kikapcsoltam. Úgyan úgy, mint amikor Andreas ér hozzám. A körülöttem lévő világ azonnal

megszűnt, a testemet elengedtem, és nem mozdultam. Vártam, hogy történjen, aminek történnie kell.

- Ana? - nézett rám ijedten Bill. - Mi a baj? Ana! - rázta meg a vállam, mire álmosan ránéztem.

- Nem számít. - suttogtam.

- Mi az, hogy nem számít! De igen, igen is számít! - mordult rám, és magához ölelt.

A könnyeim akaratlanul is hullani kezdtek, miközben Bill lassan eltolt magától. A pulóverem ujja

felhúzódott, szabaddá téve egy ki bőrfelületet.

- Mi a...? - nézett le e kezemre, majd óvatosan megfogta, és fentebb emelte, hogy jobban szemügyre

tudja venni. A szemei elkerekedtek a felismeréstől. Fentebb húzta a pulóver ujját egész a felkaromig. - Ki

tette ezt veled? - csuklott el a hangja, majd a felső alsó részéhez nyúlt, és mélyen a szemembe nézve kért

engedélyt. Bólintottam, mire óvatosan kibújtatott a nehéz szövetből. Riadtan tartotta vissza a lélegzetét,

miközben én még mindig próbáltan nem tudomást venni semmiről. Nem akartam érezni, csak ebben az

ürességben lebegni. - Ki tette ezt? - kérdezte újra, mire nagy nehezen ránéztem. Akkor fogtam fel. Tudja.

Már nincs visszaút. A valóság hirtelen csapott le rám. Mindennek vége!

- Bill... - néztem ijedten a szemébe. Az arcom sápadt volt, akár a hold, de Bill arcán sem ütközött ki több

élet. - Ez... ez... Erről nem szólhatsz senkinek! - kaptam fel a pulóverem, miközben lekászálódtam róla.

- Mi van? - kerekedtek el a szemei. - Ezt te sem gondolhatod komolyan! Egy épp bőrfelület sincs a

testeden. Mi történt veled? Mi történik veled? - emelte meg a hangját, mire összerezzentem.

- Ehhez neked semmi közöd. - suttogtam, és utáltam magam azért, mert ilyen gyenge voltam.

- Hogy mi? Ana ehhez az egész kibaszott világnak köze van! - ugrott fel az ágyból, és dühödten meredt

rám.

- Te ezt nem értheted! - álltam fel én is és dacosan a szemébe néztem.

- Akkor magyarázd el! - tárta szét a karjait. - Hallgatlak!

Ekkor kivágódott a szoba ajtaja, és Tom lépett be rajta.

Georg Papa Lányai 2. évad 11. rész

Hali... Nos még éppen beleférek a mai napba. =) Meghoztam a Georg Papa Lányai folytatását. 

Jó olvasást!

Puszi:

Ana

Georg Papa Lányai

Fent a szobámban ébredtem, miközben Georg, Ely, és Tom élesztgetett.
- Mondjátok, hogy csak képzelődtem... - néztem rájuk kábán, mert nem sok mindent láttam
- Nita hány ujjam mutatom? - kérdezte Tom, aki 3 ujját mutatta nekem
- 6-ot... - feleltem
- Az még belefér... Gyere ülj fel... - segített Tom, hogy levegőhöz is jussak
- Nita, én annyira sajnálom... - mondta Ely
- Te sajnálod?? Nem te feküdtél le Vandával, hanem Bill! - néztem rá
- Ilyen tényleg nincs... - fogtam a fejem
- Nita... - kezdett bele Georg a mondandójába, de én közbeszóltam
- Nos én most megyek, és felakasztom magam... - próbáltam meg felállni sikertelenül
- Eszedbe ne jusson! - figyelmeztettek mind a hárman
- Már késő... - feleltem
- Ha megteszed, esküszöm, hogy még az intenzíven is felpofozlak! - fenyegetőzött a csaj
- Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?? - néztem a tesómra
- Hát... - keresgélte a szavakat Ely
- Neked olyan jó! Boldog vagy Tommal! Nem vitáztok! Nem csal meg! *ránézElykezére* Sőt még
gyűrűt is kaptál... *gondolkozik* Kaptál gyűrűt?? - döbbentem le
- Megkértem a kezét... - felelt Tom, mosolyogva
- Istenem... - tettem a szám elé a kezem
- Mi az? - nézett rám Ely mosolyogva
- Gratulálok! - öleltem meg Elyt, majd Tomot is
*este*
- Apa! - mentem be hozzá a TV szobába
- Mondd... - nézett rám
- Segítesz? - mentem oda hozzá, majd leültem mellé a kanapéra
- Persze... Miben is? - nézett rám értetlenül
- Nem akarok Billnél aludni, de a régi szobámba meg beköltözött Vanda, és Ely régi szobájába nem
merek beköltözni, aludhatok ma nálad? - hadartam el
- Hogy hol? - nézett rám tágra nyílt szemekkel
- Kérlek apa... - néztem rá kölyökkutya szemekkel
- Végülis Amanda hazament, mert Ely túl sok volt neki, úgyhogy... Oké legyen! - adta be a derekát
- Köszi! - öleltem meg
- Szívesen! - mosolygott
- Hozom a ruhám... - álltam fel, és a Billel közös szobánkhoz mentem, majd lassan benyitottam, de
mivel láttam, hogy Bill fel, és alá járkált a szobában cigivel a kezében, így inkább óvatosan
becsukva az ajtót Elyhez siettem.
Kopogtam. Tom nyitott ajtót.
- Szija! Ely? - néztem Tomra mosolyogva
- Fürdik... - felelt, miközben kintebb nyitotta az ajtót, és beengedett, majd becsukta azt
- Miben segíthetek? - nézett rám, miközben lehuppant egy fotelbe
- Kéne pár ruha, mert Georgnál alszok... - feleltem
- Mi?? - nézett rám hülyéül
- Nem akarok Billnél aludni... A régi szobámba pedig beköltözött Vanda... És mivel Bill bent van a
szobánkban, ezért oda nem mehetek át a ruháimért... - magyaráztam el, majd ekkor kilépett Ely a
fürdőből
- Hali! Mi a téma? - törölte a vizes haját
- Kéne pár ruha... - néztem rá
- Öhm... Milyen? - nézett rám hülyéül
- Valami ami nem topp... - néztem rá az én gondolkozni próbáló ikremre
- Hmmm... Van egy ötletem! - csillant fel a szeme
- O-O... Előre félek... - szólaltam fel xD
- Tom! Kéne az egyik pólód! - nézett kedvesére Ely
- Minek? - nézett Tom egy kicsit.. Na jó... Nagyon hülyéül xD
- Ez tökéletes lesz... - vigyorgott a csaj, majd kedvese pólói között kezdett el válogatni
Kiválasztott egyet, és átnyújtotta.
- Köszi! - hálálkodtam, majd két puszi kíséretében jóéjt kívántam nekik, és átmentem Georg
szobájába
Apa épp zuhanyozott, és mielőtt félreértésbe keverednék, megjegyzem, hogy az éneklésből jöttem
rá. Ráadásnak Rihannától énekelte az Umbrella című számot. xD
- Bill nem szokott rád féltékeny lenni? Nincs is olyan rossz hangod! - kérdeztem mosolyogva,
mikor kilépett a fürdőszoba ajtaján boxerben
- Hááát... A zuhanyrózsa mesélhetne róla... - felelt nevetve
- Nita! - hallatszódott be Gusti, és Zsu hangja
- Itt vagyok! - kiáltottam ki nekik, mert a Billel közös szobánk ajtaján dörömböltek xD
- Öhm... Te véletlenül nem tévedtél el? - utalt arra Gusti, hogy nem a szobámban vagyok
- Nem ma az új szerelmemnél alszok! - szívattam őket, mire mind a ketten tágra nyílt szemekkel
néztek rám, majd Georg irdatlan nagy nevetésben tört ki
- Na kicsim! Most meg min nevetsz?! - löktem meg egy picit Georgot, aki már sírt a nevetéstől
- Ez most komoly? - meredt rám még mindig ijedten Gusti
- Dehogy is! Jöjjek össze az apámmal?? - huppantam le egy fotelbe, majd kitört belőlem is a
nevetés
- Apja lánya! - szólalt meg Gusti, mire Zsu is nevetni kezdett
- Biztos nem vagytok rokonok? - kérdezte Zsu, még mindig nevetve
- Állítólag nem... - vontam vállat, majd ismét kitört belőlem a nevetés
- Úristen! Na mi megyünk, Zsu ma itt alszik nálam... - jelentette be Gusti
- Okés... Ha sikítást hallotok az csak Ely, ha veszekedést akkor Billel találkoztam, hameg valami
furcsa dörmögő hangot akkor az Georg horkolása. Jóéjt! - mondtam nevetve
Ahogy Gustiék távoztak, én bezárkóztam a fürdőbe, és lezuhanyoztam. Georg még nézte a TV-t,
de nem sokkal később elaludt, így én kikapcsoltam, majd mellé feküdtem, és én is elaludtam.
*másnap reggel*
- Mmm... Mmm... - ébredeztem, mert valaki bökdösött
- Haggyál már... - mondtam, de nem nyitottam ki a szemem
- Amanda hagyd már... Légyszives... - nézett rá könyörgőn Georg
- Keljél már te kis r*banc! - húzott le az ágyról Amanda, bár azt nem húzásnak mondanám, hanem
vonszolásnak xD
- Apa! Komolyan mondom legközelebb a konyhában fogok aludni az asztalon! - jelentettem ki,
miközben feltápászkodtam, és Amanda meggyőződött róla, hogy nem feküdtem le Georggal
- Köszönöm ezt a gyönyörű ébresztést! - néztem Amandára, majd bementem a fürdőbe,
megfésülködtem, és visszamentem Georgékhoz.
- Apa... Tudsz adni egy pólót, és valami nacit kölcsönbe? - néztem rá könyörgőn
- Persze... Szolgáld ki magad, a ruhák abban a polcban vannak! - mutatott az egyik polcra
- Kösziii! Imádlak apu! - keresgéltem pár cuccot
Felöltöztem, majd családi találkozó volt a konyhában, amit egyébként reggelinek hívnak. xD
Mindenki megjelent kivéve Billt.
- Bill merre van? - kérdezte csilingelő hangon Vanda
- Honnan rázzam ki? A kisujjamból? - nézett rá unottan Ely, mire én elmosolyodtam
Ekkor egy hatalmas zajt hallottunk a lépcső felől, ahonnan előtűnt Bill... Vagyis előszaladt...
Ugyanis úgy rohant át a konyhán, mint akit ágyúból lőttek ki.
- Nem meg mondtam már, hogy ne adjatok neki RedBull-t?? - néztem körbe a családon
- Nem adtunk neki! - felelték egy emberként, kivéve Amandát, és Vandát
- Jah! Akkor ezek csak az elvonási tünetek! - legyintettem, majd Bill visszasietett hozzánk
- Jóreggelt... - köszöntek neki mind, kivéve engem, mert én csak néztem, mint Rozi a moziban xD
- Nita! Hol voltál este?? - rontott nekem
- Georgnál. - feleltem, egy picit ijedten
- És mit kerestél nála?? Nem velem kellett volna aludnod? - ordított rám
- Bill! Neked a kedveseddel kellene aludnod, aki nemsokára megszüli a gyerekedet! Úgyhogy ne
ordibálj velem! - álltam fel az asztaltól, majd felsiettem a Billel közös szobánkba, és beugrottam az
ágyba. Keserves sírásban törtem ki.
- Bill! - nézett gyilkos szemekkel Ely, de ekkor kopogtak az ajtón
- Hjajj... Kinyitom! - állt fel Georg, és az ajtóhoz ment.
Kinyitotta de nem volt vele szemben senki, ekkor valami furcsa hangot hallott... Lentebb...
- Öhm... Tom... Azt hiszem neked jött valami! - mondta Georg elég zavartan, mire Tom lassan
odament, és tágra nyílt szemekkel bámult
- Kétlem, hogy ez nekem jött! Én már elég rég óta vagyok együtt Elyvel, így bátran kijelenthetem,
hogy "Gratulálok Georg"! - veregette vállba zenésztársát
- Mi van ott? - kérdeztem, mert lecammogtam, és a lépcsőtől néztem őket, majd Bill rám nézett, akin
tükröződött a bánat. Egy könnyed mozdulattal vállat vont, ami nekem annyit tett ki, hogy
odamentem az ajtóhoz, és akkor...
- Istenem de édes! - tettem a szám elé a kezem, mikor megláttam, hogy egy kisbaba van az ajtó
előtt, egy kosárszerűségben.
- ??? - srácok
- Mit álltok ott?! Engedjetek, hagy hozzam be! - hajoltam le érte, majd bentebb hoztam, mire
Amanda, és Vanda egy fintor kíséretében lelépett, Bill pedig mellém állt, és mosolygott. Felvettem
a kezembe, majd az éppen akkor lehulló cetlit Bill felemelte, és hangosan felolvasta.
- "Kérlek viseljétek gondját. Nem szeretném, hogy az utcán nőljön fel." - olvasta, majd
visszahelyezte az asztalra
- Szegény kicsikém! - adtam a babának egy puszit
- Jól áll a kezedben... - mondta Bill mosolyogva
- Köszi! De a te kezedben is jól fog állni, egy baba... Tessék... Gyakorolj, úgyis nemsokára apa
leszel... - adtam óvatosan a kezébe, majd felmentem a szobámba, hogy összepakoljam a
cuccaimat, utána pedig Ely régi szobáját takarítottam ki. Nagy lelkierő kellett hozzá, de
megtettem... xD Nem sokkal később hallottam, hogy sír a kisbaba, és hogy valakik nagyon
gyorsan lesietnek az emeletről, nameg hogy csapódik a bejárati ajtó.
- Istenem! - mondtam, majd átsiettem Billhez, mert onnan jött a sírás
- Jézusom Bill mit csináltál vele?! - mentem be, majd láttam, hogy Bill próbálja megnyugtatni a picit
- Hjajj add ide! - mentem oda hozzá, majd átvettem, és ringatni kezdtem
- Hihetetlen vagy! - nézett mosollyal az arcán, mert a pici abbahagyta a sírást
- Istenem Bill! - csordult ki a szememből egy könnycsepp
- Mi a baj? - jött oda, és a picivel együtt magához ölelt
- Mért kellett így történnie? Mért nem lehetünk együtt? - szipogtam
- Úgy sajnálom! - szorított magához
- Én is! - mondtam, majd mély levegőt vettem, és könnyes szemekkel néztem fel rá
- Ez az egész akkora nagy szívás! - duzzogott Bill elég hangosan
- Shhh! Megijeszted a kicsit! - néztem rá szúrósan
- Gyere csöppöm... - fektettem le az ágyra
- Cukim! - topogott be Vanda
- Öhm... - fordult az ajtó felé Bill
- Ez még mindig itt van? - mutatott undorral a kicsi felé
*kopognak lent*
- Öhm... Mindjárt jövök... Addig ha lehet ne ordítozzatok... - mondtam, majd lesiettem, és
kinyitottam az ajtót
- Szia! - köszönt egy srác... Kb. 16 éves lehetett...
- Öhm szijah... Miben segíthetek? - mosolyogtam rá
- Te vagy... Elizabeth? - nézett rám, miközben gondolkozott xD
- Nem... - mosolyodtam el ismét
- Akkor Anita vagy? - mutatott rám
- Igen... Ezt most eltaláltad... Nem jössz be? - utaltam arra, hogy ne szobrozzunk már az ajtóban
- Öhm... De... - felelt egy kicsit zavartan, majd bentebb lépett, én pedig becsuktam az ajtót
Bevezettem a nappaliba, ott pedig leültünk egy fotelbe.
- Szóval te ki is vagy? - néztem rá
- Jah! Én Norbi vagyok... - felelt
- És ismernem kéne? - néztem rá egy kicsit furán
- Hát eredetileg igen, de mivel nem találkoztunk túl gyakran... Ezért nem csodálkozom, hogy nem
tudod ki vagyok... - felelt
- Akkor esetleg elmondhatnád... - vontam fel a szemöldököm
- Most ki fogsz akadni... A testvéred vagyok... - jelentette ki
- MI? - bámultam rá tátott szájjal
- Okés a sokk meg volt... - állapította meg halkan
- Ez egyre jobb, és jobb lesz! - álltam fel idegesen, majd fel és, alá járkáltam
- Ezt hogy érted? - nézett rám furcsán
- Nos! Kezdjük azzal, hogy a pasim megcsal, amit megbocsájtottam neki, majd a másik
ikertestvérem Vanda felbukkant, és bejelentette, hogy terhes a pasimtól, apa összeállt egy
ribanccal, és most még kiderül, hogy van még egy testvérem is... Szerinted ez nem elég? - ültem
le idegesen
- Azta... - bámult rám
- Egyetértek... - helyeseltem
- Halííí! - lépett be a bejárati ajtón Ely, Tom, és Georg
- Itt vagyunk! - szólaltam meg mire bejöttek a nappaliba
- Öhm ő ki? - nézett rá Ely, miközben félé mutatott
- Az öcsénk... - feleltem immár nyugodtan
- Mi?? - döbbent le
- Lehet egy kérdésem? - néztem Norbira
- Persze! - felelt
- Hányan is vagyunk testvérek? - néztem rá összeráncolt homlokkal
- Nem tudom, én csak rólatok tudtam eddig... Vandáról, vagy hogy is hívják a csajt, még nem. -
felelt
- Nagyszerű! Akkor nem csak én vagyok tudatlan a családban... - feleltem
- És végülis miért kerestél meg minket? - tettem fel a legfontosabb kérdést
- Eddig nem ide jártam suliba, de megtudtam, hogy ti is itt laktok valahol, ezért egy kicsit
kutakodtam, és hát most itt vagyok... Kéne egy idegen vezető, meg az, hogy ma itt aludhassak,
mert a nevelőapám csak holnap jön. - nézett rám kölyökkutyaszemekkel
- Ez most komoly? - nézett rám Ely
- Hát... Szerintem nem hazudik... Én már ezek után előre is hiszek neki... - vontam vállat, majd
felálltam
- Mivan? - adott ki Ely egy eszméletlenül vékony hangot
- Gyere velem... - néztem a srácra, és úgy tett ahogy kértem
- Szegény Nita... Ez nem az ő napja! - jelentette ki Georg, majd kiment a konyhába, és hozott be
pár csomagot
- Hát nem... - mondta Ely is, majd Tomot kézen fogva felmentek Billhez, ahogy Georg is
- Bill! Itt vannak amik szerintünk kellenek... - mondta Georg, mikor belépett az ajtón
- Köszi! - mosolygott
- Mi az? - nézett rá furcsán Ely
- Itt volt Nita... És tudom, hogy még mindig szeret... - adott egy puszit a baba arcára
- Azigen... Egyszóval... Nita totálisan kibukott, mikor bejött ide? Igaz? - nézett Billre az ikrem
- Honnan tudod? - nézett rá ilyedten Bill
- Onnan, hogy az ikrem... - felelt Ely xD
- Ahh... Mi ez a szag? - fintorgott Tom
- Szerintem a baba rakott ajándékcsomagot Billnek... - nevetett fel Ely
- Mi?? Neeem! Én eddig vigyáztam rá, most ti jöttök! - nyújtotta a babát Tomnak
- Ezt jól meggondoltad? - nézett öccsére, miközben arrébb állt
- Georg? - nézett Bill az említett személyre
- Nehem... Köszi, de nem kell... - mondta, majd kiment, és Elyék is követték
- Hát akkor... Hogy is kell? - vette elő a pelusos zacsit, és olvasni kezdte
- Miért én? - nézett a babára választ várva, mire a pici elmosolyodott. Valószínűleg ő is élvezte,
hogy Bill így megszívta... xD
*nálam*
- Hát még ne nagyon nézz körbe, mert nincs kész az új szobám, és nem is túl nagy, de majd
megosztozunk rajta valahogy... - mondtam, mikor beléptünk az ajtón
- Végül is csak egy nap... Majd megoldjuk... - mosolygott
Ismételten sírást hallottam Bill szobájából.
- Mi ez? Vanda megszült? - nézett rám ijedten
- Nem... Ez más... - mondtam, majd idegesen az ajtó felé indultam.
- Hova mész? - nézett rám
- Mindjárt jövök! - feleltem, majd átsiettem Billhez
- Bill! Mi az atya Úr Istent csináltál már megint?? - kérdeztem ijedten, mikor benyitottam hozzá, és
a babának jóformán csak a feje látszott ki a pelusból
- Segíts! - nézett rám könyörgőn
- Ahj! - forgattam a szemem, majd odamentem, levettem a pelust, és intézkedtem
- Mi a baj? - kérdezte, mikor nagyon érdekes arcokat vágtam
- Mi a frászért vettetek 2 mérettel nagyobb pelust?! - néztem Billre
- Georg volt! - emelte maga elé a kezét védekezés képpen
- Istenem! - szenvedtem a nagy pelussal, de sikerült megoldanom a problémát
- Adtál már a picinek enni? - néztem rá
- Öhm.. Hát... - nézett rám félve
- Istenem! - sóhajtottam fel, majd a zacsihoz mentem, amelyet Georg hozott be, és kerestem
bébikaját, mert már nem volt olyan kicsi, hogy a pürét ne enné meg xD
- Bill! Ebbe az üvegbe csinálj neki teát a leírás szerint... - nyomtam a kezébe egy külön a
kisbabáknak való granulátum teát (ilyen egyébként tényleg van xD)
- Okés! - ment ki, majd leültem az ágyra, és kibontottam a bébikaját, majd az üveghez "ragasztott"
kanalat leszedtem róla, és azt is kibontottam, mert fóliába volt csomagolva.
- Éhes vagy? - néztem rá, majd elkezdtem etetni, és ekkor belépett az ajtón Bill
- Tessék... - tartotta nekem
- Bill! - néztem rá felvont szemöldökkel
- Mivan? - ült le mellém
- Épp etetem a kicsit... Fogd csak nyugodtan... - utaltam az üvegre a kezében
- Olyan aranyosak vagytok! - mosolygott
- Ne szenvedtess kérlek! - néztem rá könyörgőn
- De ha egyszer ez van! - hajolt hozzám közel, majd adott egy szájra puszit, amiből csók
kerekedett ki
Zavartan elhajoltam tőle, és ismét a picire irányult minden figyelmem.
- Elég volt? - mosolyogtam a picire, aki elmosolyodott, majd Billre nézett
- Istenem de édes! - nézte Bill
- Nos innestől már te is tudod, hogy mit kell tenned... - adtam át a picit Billnek, majd felálltam, és
az ajtót vettem célba
- Nita! - szólt utánam
- Mit akarsz? - néztem rá
- Szeretlek... - mondta mosolyogva, mire én szemforgatva kisiettem a szobából, át a sajátomba
- Mi a baj? - kérdezte Norbi, ahogy beléptem az ajtón
- Megőrülök! - terültem el az ágyon
- NITA! - Bill üvöltésébe beleremegett a ház
- Aaaahj! - kezdtem el hisztizni, majd elindultam Bill szobája felé
Ahogy beléptem az ajtón írdatlan nagy nevetésben törtem ki.
- Veled meg mi történt? - kérdeztem nevetve
- A kicsi lehányt... - mondta fintorogva, mire ismételten kitört belőlem a nevetés, a pici pedig csak
mosolygott az ágyon
- Ne nevess már... Adj egy törölközőt, vagy vezess a fürdőbe... - mondta csukott szemmel, mire én
felálltam, és bevezettem a fürdőbe, majd megtöröltem az arcát, a többit pedig rábíztam xD
- Mit csináltál szegény gyerekkel, hogy lehányt?? - kérdeztem mosolyogva
- Sétálgattam vele, fel, és alá... Nem jött be neki... - mondta, miközben levette a pólóját
- Öhm... Én megyek... - fordítottam hátat Billnek, de elkapta a kezem, és visszahúzott
- Ne... Kérlek maradj... - ölelte át a derekam, és gyengéden magához húzott
- Nem Bill! Ezt nem lehet! - szabadítottam ki magam a karjai közül, majd kisiettem, Bill pedig
követett
- Gyere kincsem... Mindkettőnknek jobb, ha nálam alszol... - vettem fel a babát
- Héj! - szólalt meg Bill
- Mivan? Legalább a kicsi is tud aludni, és én pedig nem fogom két percenként az üvöltésed
hallgatni! - mondtam, majd a másik kezembe vettem a csomagot, amiben a babacuccok voltak, és
elindultam a szobámba
- Szia... Hova mentek? - jött velem szembe Georg
- A szobámba... Nem merem Billnél hagyni... Gondolom érthető... - mosolyogtam rá
- Ahha! Beszéltem a helyi árvaházzal, és azt mondták, hogy holnap jönnek a babáért... - mondta
mosolyogva, miközben a pici kezét megfogta
- Okés... Köszi apu! - adtam neki egy puszit, majd bementem a szobámba
Norbi épp TV-t nézett, majd egy kicsit ijedt képett vágott, ahogy meglátta az "új" szobatársat.
- Jól áll a kezedben... Ugye nem alszik itt? - meredt rám
- De... Nem merem Billnél hagyni... - feleltem, majd a picit lefektettem az ágyamra
- Az eddigi üvöltésekből ítélve megértem a döntésed... - vágott érdekes arcot a mondandójához
- Anita! - tipegett a topogójában Vanda, miközben a folyosón üvöltözött
- Mivan? - üvöltöttem ki egy szemforgatás kíséretében
- Beszélnünk kell! - nyitott be óvatosan
- Jajj nekem... - mondtam halkan, miközben nyújtózkodtam egyet
- Ki ez a srác? - nézett Norbira egy fintor kíséretében
- Az öcsénk... - néztem rá, majd Vanda karját elkapva kí húztam a szobából
- Na mit is akartál? - tettem csípőre a kezem
- Eszedbe ne jusson Bill cicum közelébe menni! Ő az egyém! Nemsokára megszülöm a
gyerekünket, és akkor neked úgyis mindegy! - fintorgott
- Nos Billel most már CSAK barátok vagyunk, és ne aggódj nem fogok keresztbe tenni nektek! -
néztem rá unottan felvont szemöldökkel, majd sarkon fordultam, és a szobámat vettem célba
- Azt nagyon ajánlom! - néztett rám egy gyilkos pillantás kíséretében, majd ő is hátat fordított, és
bement Bill szobájába
- Az őrültebe kerget ez a csaj! - mondtam, mikor beléptem a szobámba
- Ezen mért nem lepődök meg? - nézett rám mosolyogva Norbi
*Elyéknél*
- Toooooooom! - hisztizett Ely az ágyon xD
- Neeeeeeeeem! - mondta Tom, mikor kilépett a fürdőből
- Nem? Okés akkor én megyek is! - állt fel mosolyogva a lány, de ekkor Tom elkapta, és az ágyba
dobta
- Tooohom! - röhögött a csaj
- Mi az talán nem tetszik? - ült rá óvatosan kedvese
- Szálj le rólam! - mosolygott a csaj
- Nem vagyok madár, hogy száljak... - kötözködött a srác
- Ahj Istenem, mért büntetsz vele?? - nézett fel Ely
- Óóóh szóval így állunk?? - nevetett fel Tom, majd a csaj nyakát vette célba
*Billnél*
- Vanda, kérlek maradj ott! - menekült a csaj elől Bill
- De cicum! Hisz nemsokára megszületik a gyerekünk, és te így viselkedsz velem?? - vágott
ártatlan fejet Vanda
*nálam*
- Szereted? - szólalt meg hosszas hallgatás után Norbi
- Kit? - néztem rá
- Hát Billt... - ült le mellém az ágyra
- Mindennél jobban... - feleltem, majd éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe
- Akkor mért vagy még itt?? - kérdezte egy kicsit talán felháborodva
- Heh? - néztem rá értetlenül
- Menj át hozzá! Ne mondjam kétszer! - mondta mosolyogva
- Mi??? Minek menjek át?? - néztem rá döbbenten
- Érezzétek jól magatokat! Ezt gondolom nem kell kifejtenem! - felelt
- De... MI???????? - nem értettem egy kukkot sem abból, hogy mit is akart ezzel
- Na okés nem fogok magyarázkodni! - állított fel, majd az ajtó felé tolt
- Mivan??? - kérdeztem valami eszméletlenül vékony hangon
- És vissza ne gyere addig amég nem lesztek újra együtt! - zárt ki a szobámból xD
Úgy voltam vele, hogy más választásom nincs, így elindultam Bill szobája felé. Kopogtam de nem
jött válasz. Arra gondoltam biztos zuhanyozik, így benyitottam, de a látványtól elment az
életkedvem is. Bill, és Vanda nagyban smároltak. Igyekeztem gyors kimenni a szobából, de a
lábaim nem akartak mozdulni. Ekkor észre vett Bill. A tekintetében látszott, hogy fél a reakciómtól.
A szemeim megteltek könnyel, majd ahogy tudtam kisiettem a szobából, és beszaladtam a TV
szobába, ami most kivételesen üres volt. Leültem egy sarokba, és kitört belőlem a sírás.
- Hmm? - ment el az ajtó előtt Georg, majd visszalépett a sírást hallva, és benyitott
- Mi a baj? - sietett hozzám ijedten
- Bill... - nyögtem ki, majd Georg leült mellém, és átölelt
- Miért apa? Miért kell így lennie? - szorítottam magamhoz
- Ne félj minden rendbe jön... - próbált megnyugtatni
- Nem hiszem... - néztem rá
- Higgy nekem... - törölte le a könnyeimet
*Gustavnál*
- Szeretlek! Imádlak! - csókolgatta Zsut
- Én is! - felelt Zsu, miközben átkarolta kedvese nyakát
- Hmm van egy meglepim! - mondta, és mosolyogva felállt az ágyról, majd Zsu is felült
- Igen? Húha... - mosolygott a lány, miközben kedvese az asztalnál keresgélt
- Zsu... - kezdett bele, mikor visszament a lányhoz, majd letérdelt elé
- Igen? - nézett rá izgatottan
- Leszel a tényleges barátnőm? - nyújtott át egy műanyag gyűrűt
- Gusti! De hisz ez a zabpelyhes dobozból van! - nevetett fel a lány
- Igen! De tudod milyen sokat kellett megennem, hogy megtaláljam ezt a gyűrűt?? - nevetett fel a
srác is
- Istenem! Igen! Igen! - karolta át kedvese nyakát, majd megcsókolta
- Szeretlek! - nézett a lány szemébe Gusti. majd visszafeküdtek az ágyba

Folyt. Köv.

Novella író verseny!

Sziasztok! 

Jessie és Ena oldala a write-it.gportal.hu novella író versenyt hirdet!

"Unod magad a nyári szünetben? Kéne egy kis kredit, de nem tudod,

 hogyan szerezz? Itt a megoldás nálunk! 

Az oldalról elakarunk takarítani minden kreditet, és neked nem kell mást tenned, 

csak annyit, hogy írsz egy novellát, és megosztod velünk!"

A jelentkezési és leadási határidő: 2015. augusztus 10.

A feltételekről, és a jelentkezéssel kapcsolatos dolgokról az alábbi linken olvashatsz többet:

http://write-it.gportal.hu/gindex.php?pg=35189949&postid=1253459

És most egy kis személyes megjegyzés: Holnap hozom a Georg Papa Lányai folytatását, vasárnap pedig jön a Whisper Into The Night folytatása is.  =D

Jó éjt!

Ana

Whisper Into The Night 5. rész (+16; +18)

Nos itt is volnék az új résszel. =) Legközelebb ígérem, hogy a G.P.L.-ből hozok.

Jó olvasást!
Puszi:

Ana

Whisper Into The Night

Nem tudom később mikor ért el az álom, de azt tudtam, hogy nem sok időt pihentem. A szemhéjam
mintha ólomból lett volna, de mikor lecsukódott, újra a vadállatként rámtörő Andreast láttam. Rettegtem.
Még most is, hogy nincs itt, hisz jól tudtam, bármikor bejöhet. A szobám kulcs nála volt. Óvatosan
lecsúsztam az ágyról. A mozdulattól a bőr megfeszült a hátamon, és újra izzó fájdalmat éreztem a
lapockámnál. Szorosan lehunytam a szemem, és vártam hogy a fájdalom enyhüljön. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb szembe kell ezzel néznem, így óvatosan a tükörhöz lépkedtem, és úgy fordultam, hogy a sebhelyre rálássak. A látványa rosszabb volt, mint amire számítottam. A bőröm felhólyagosodott, és körben véres volt. Tudtam, hogy fertőtlenítenem kell, de azt is hogy egyedül nem fog menni. Valahogy át kell jutnom Elyhez.
- Úr Isten! Ely! - kaptam a szám elé a kezem, hisz tegnap este óta nem tudtam róla semmit. Vajon ő jól van? Nem esett baja?
Teljesen kétségbe voltam esve. Ki kellett jutnom, még ha ezzel újra felbőszítem Andreast is. Az ajtóhoz siettem és megrángattam a kilincset. Igazam volt, az ajtót bezárta. Dühösen vágtam bele az ajtóba, amire még az öklöm is sajogni kezdett. Meglepve vettem észre, hogy egy pillanatra a billogozás fájdalmát is elvette az öklömbe nyilaló érzés. Újra nekimentem az ajtónak, most már két ököllel, és őrült tempóban vertem.
- Ana? - tesóm hangja kétségeesve csengett az ajtó túloldaláról.
- Ely? - ért el a felismerés. - Ely jól vagy?
- Semmi bajom. - nyögte halkan. - A faszér nem nyílik ez a szar! - rángatta dühösen a kilincset.
- Ely biztos jól vagy? Olyan fura a hangod! - kezdtem pánikolni, de igyekeztem hogy ez a hangomon ne hallatszódjon.
- Jól! - kiáltotta. - Csak egy kicsit szédülök. - mondta immáron halkabban. Forró könnyek gördültek végig az arcomon. Látni akartam őt. Tudni, hogy biztos rendben van.
- Ha történt volna valami, ugye elmondanád? - kérdeztem elfulló hangon.
- Igen. - mondta határozottan. - De miért vagy te bezárva?
- Nem hallottál semmit este? - döbbentem le.
- Uhm kellett volna? Nem nagyon emlékszek semmire a tegnapból, hazaértem és aludtam, mert fájt a
fejem. - Miért? Mi történt?
- Az most nem fontos. - döntöttem a fejem az ajtónak, elfogadtam, hogy nem tudok kijutni, és bíztam a testvéremben annyira, hogy nem hazudna nekem. Ezek után biztos nem. Tudja, mennyire fontos nekem, hogy ne essen baja.
- Szétrobban a fejem. - nyögte tesóm.
- Menj, és pihenj le. - mormogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy tesóm meghallja.
- És mi lesz veled? - kérdezte döbbenten.
- Be vagyok zárva. Úgy sem tudok kijutni.
- Okay. - nyögte tesóm – El fogunk menni... El fogunk... - ismételte manatraként.
- Úgy lesz... - suttogtam, majd elléptem az ajtómtól, és az ágyamhoz mentem.
Mikor felébredtem már este volt. A szobámat lepelként burkolta be a sötétség. Felkeltem és az
ablakomhoz léptem. Óvatosan félrehúztam a függönyt, és kikémleltem rajta. Esett az eső.
Pocsék hangulat, pocsék idő. Jellemző. Egy villám cikázott át az égen, majd egy dörgés követte. A függöny selyemként simított végig a tenyeremen, mikor visszaengedtem a helyére.
A gyomrom egy korgással juttatta eszembe, hogy a mai nap még nem ettem. Sosem voltam vékony alkat, de az utóbbi pár héten észrevehetően fogytam. A ruháim mint lecsúsztak a csípőmről és a vállamról. Ismét egy hangos dörrenés tört át az eső morajlásán, majd egy újabb zaj érkezett, immáron közelebbről. Az zár halk kattanással ugrott a helyére, majd Andreas lépett be az ajtón. Hiába volt sötét a szobában, tudtam hogy ő az. Éreztem a csontjaimban. Nem mozdultam. Nem vitt rá a lélek, pedig tudtam, hogy bántani akar. Mindig azt akarja.
- Kicsikém. - szólt gyengéden, miközben feloltotta szekrényen pihenő éjjeli lámpát. A sárgás fény halvány derengéssel borította be a szobát. Andreas egy bögrét tartott a kezében.
- Mit akarsz? - suttogtam. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán hallotta-e.
- Hoztam neked teát. - szelíd mosoly terült el az arcán tudtam, hogy valami nem stimmel. - Gyere idd
meg. Jót fog tenni.
- Nem vagyok szomjas. - igyekeztem bátran felelni, de a hangom még így is megremegett. Andreas
mosolya az arcára fagyott, és a szemében láttam a düh szikráját.
- Azt mondtam, hogy megiszod! - emelte fel a hangját, majd olyan erővel préselte össze az ajkait, hogy azok elfehéredtek. - Gyerünk! - kiáltott rám dühől izzó szemekkel.
Még mindig nem mozdultam. A félelem teljesen megbénított, hisz ha valamit akar az sosem jó. Miért
akarja ezt annyira rámeröltetni? Ez is a megszállottsága miatt van? Hogy el tudja játszani, hogy ténylegesen az ő bábja vagyok?
- Még van hat betű a nevemből. Szeretnéd azokat is magadon látni? - vonta fel a szemöldökét. - Bár meg kell hagyni gyönyörű lett. A levegő a tüdőmbe szorult az égő fájdalom gondolatára, és önkéntelenül és felé léptem. Még szinte fel sem fogtam, de már a teát kortyoltam, miközben ő a hajamat simogatta.
- Ügyes kislány. - suttogott, mintha az ő egyetlen gyermeke lennék, akit meg kéne védenie a világ
borzalmaitól. - Most pedig lefekvés, kisasszony! - húzta rám a takarót, majd egy puszit nyomott az
ajkaimra. A haja mostanra egy kissé hosszabb lett, mert éreztem ahogy a sötét szőke fürtök csiklandozzák az arcomat. A villanykapcsolóért nyúlt, majd lekattintotta azt, és kisétált a szobámból. A zár ismét egy kattanással jelezte, hogy vissza került az előbbi állapotába. Újra bezárva maradtam a rémálmaimmal, és a fájdalommal.
Másnap délután testvérem kábán sétált hazafelé, mikor valaki megérintette a vállát.
- Fekete öves vagyok! - kiálttoa el magát, miközben maga elé kapta a kezeit, de szinte azt sem fogta fel, hogy hol van. Csak tudná, mitől érzi magát ennyire rosszul!
- Na ezt – hangsúlyozta ki az illető – nehezen hiszem. - lépett Ely elé Tom, Billel együtt.
- Ahh hogy ti vagytok. - mondta ki fáradtan, majd ásított egyet.
- Elég nyúzott vagy. Minden oké? - vizslatta Tom, mire tesóm csak bólogatott.
- Anitával mi van? Mi történt vele, mikor nálatok voltam? Ugye jobban van már? - hadarta el a kérdéseit aggodalmasan Bill, mire Ely pislogva próbálta felfogni az imént hallottakat.
- Öhm... - gondolkozott, és felmutatta az egyik ujját. - Először is jól van. - csukta be a szemét és próbálta leküzdeni a szédülést. - Mi is volt a második kérdés? Ja oh! Igen... - bólogatott, mire Bill csak felvont szemöldökkel nézett rá, Tom pedig aggodalmasan méregette a kissé imbolygó lányt.
- Tudod, az az izé.... Tudod Bill ne légy barom... Tudod az amitől az ember fullad.... - keresgélte a
megfelelő hazugságot, mire Bill megszólalt.
- Asztma? - pislogott Bill.
- Az az! - kiáltott fel, majd elvesztet egyensúlyát Tomba kapaszkodva próbálta helyreállítani.
- Ely mi van veled? - kérdezte ijedten az idősebbik iker, mikor elkapta a lányt és óvatosan tartotta, amíg az nagyjából stabilan nem állt.
- Semmi csak haza akarok jutni! - hisztizett, be mire a fiúk hazakísérték.
- Beszélhetnék Nitával? - kérdezte csendesen Bill.
- Nem, nem beszélhetsz vele. - mutogatott neki. - Ana nagyon elfoglalt mostanság. - hazudta, majd az ajtó felé indult.
- Ely ezt nem veszem be. Tudom, hogy valami nincs rendjén. Elég rád nézni! - magyarázott Bill, mire
testvérem hatalmasat sóhajtott.
- Sajnálom Bill... Ha tehetném... - kezdett bele, de ekkor kivágódott az ajtó, és Andreas jelent meg, aki látszólag a postaláda felé tartott, mikor felpillantott és meglátta az ikreket.
- Ti? - arca eltorzult a dühtől.
- Mi csak... - kezdte Bill, mire Tom közbevágott.
- Hazakísértük Elizabethet, mivel nincs jól. - felelte higgadtan, pedig valószínűleg ő is ideges volt. Ely jól ismerte Tomot, hisz a legjobb barátok voltak, amíg az srácokat fel nem fedezték.
- Elizabeth, kicsikém mi a baj? - sietett hozzá, majd gyengéden a kezébe fogta a lány arcát, utána a vállát átkarolva a ház felé lökdöste. - Köszönöm, hogy hazakísértétek, innestől átveszem. - szólt vissza az ajtótól, majd egy könnyed mozdulattal becsapta maga mögött, kint hagyva a döbbenten pislogó ikreket.


Folyt. Köv.

Whisper Into The Night 4. rész (+16; +18)

Amint a cím is mutatja meghoztam a folytatást. =)

Sajnálom, hogy eddig nem hoztam semmit, de apum bekerült a kórházba és azóta itthon a feje tetejére állt minden. Szóval azt se tudom hová kapjam a fejem.

Oh, és elkészült az első (de nem az utolsó) tetoválásom. =)

Na de nem is húzom tovább az időtöket. Jó olvasást! =)

Whisper Into The Night

El kellett engednem. Érte, Elyért... És értem.
- Nem Bill. - csuklott el a hangom. - Nem találkozhatunk. Ez nem helyes. - ráztam meg alig láthatóan a fejem.
- Mi? - kerekedtek el a szemei. - Ugye most csak viccelsz? - ráncolta a homlokát, és egyre inkább a
szemembe akart nézni, úgyhogy lassan felálltam az ágyról, és az ablak felé indultam.
- Sajnálom Bill. - mondtam, de ő még mindig nem mozdult.
- Nem hiszek neked. Mondd el mi bánt! - karolt át hátulról.
Az illatát érezve még mindinkább ketté akart szakadni a szívem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam őt bántani, de sehogy sem juthat ki ebből a dologból sérülés nélkül. Meg kell tennem. Meg kell őt bántanom.
- Hát nem látod? Csak szívattalak. - fordultam vele szembe, és igyekeztem rezzenéstelen arccal
rábámulni. - Azért csináltam ezt az egészet, hogy elégtételt vegyek, amiért itt hagytatok minket. Semmi másért!
Bill kezei lecsúsztak a karomról. Láttam a csalódottságot. Láttam, hogy nagyon mélyen megbántottam. De nem szabadott utat engednem a könnyeimnek. Nem itt, és nem most.
- Ch... - indult meg az ablak felé Bill, majd még a párkány előtt utoljára visszafordult felém. - Te sem vagy jobb azoknál a városi ribancoknál, akik a sarkon állnak. Pedig azt hittem, hogy te más vagy. Hogy nem változtál. De tévedtem. - lépett ki az ablakom alatti virágrácsra. - Remélem egyszer megérzed azt a fájdalmat, amit másoknak okozol.
Ez volt az utolsó mondat amit mondott, majd eltűnt az ablakból. Bár tudhatná, hogy ezt mind csak érte és Elyért tettem. Bár elmondhatnám, hogy tudom milyen ez a kín, amit most ő érez. A szívem darabjaira robbant szét a mellkasomban, és rájöttem, hogy ez volt az a törés, amit már sosem lehet helyrehozni.
Nincs olyan gyógyszer, vagy ajándék, ami akár egy kicsit is összébb tudná rakni a szilánkokat. A
gondolataimban millió meg egy ötlet kavargott, de mindegyiknek a vége csak egy volt. Halál.
Észre sem vettem, hogy a könnyim már patakokban mossák fakó arcomat, csak azt érzékeltem, hogy a tüdőmből elfogyott a levegő. Próbáltam elfojtani a feltörő zokogást, hogy Andreas meg ne hallja, de nem sikerült. Az ágyra vetettem magam, és a párnámba üvöltöttem. Ez még a tesi fájdalomnál is rosszabb volt.
Minden eddigi sérülésemnél fájdalmasabb lett, és úgy éreztem, hogy sosem lesz vége. Most nem
hallottam lépcsőnyikorgást, csak az ajtó nyílását. Nem volt erőm felnézni. Már nem érdekelt semmi. Csak meg akartam halni. Csendben, és békében. Egyedül.
A zár nagyot kattant, mikor valaki elfordította a kulcsot. Összerezzentem. Meg hallottam az érdes
lélegzetvételt, és a szívem szilánkjai is összehúzták magukat ijedtükben. Újra itt volt. Eddig sem aludt.
Valószínűleg mindent hallott.
- Tudtam, hogy van itt valaki... - suttogta a fülembe, mire újra összerezzentem. Kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam. Tudtam mi fog következni.
Andreas ruhája tompán puffant a padlón...
Reggel a vécé felett öklendezve adtam ki gyomrom silány tartalmát. Amikor újra és újra eszembe jutott az este, újabb görcs rántotta össze a belsőszerveimet, és a vécé fölé hajolva már nem is igazán volt minek kijönnie, de a remegés nem szűnt meg.
- A fenébe... - nyögtem fel, miközben hátamat a falnak döntöttem.
A hideg csempe kellemesen hűtötte a hátamon díszelgő sebek égető érzését. Mikor felkeltem, testvérem már nem volt itthon. Nem jött be hozzám, és nem is próbált velem kommunikálni, vagy csupán én nem vettem észre.
Miután este Andreas kiment a szobámból egy órába telt, mire meg tudtam mozdulni. Minden porcikám sajgott, vagy a durvaságától, vagy az ütéseitől. Közölte velem, hogy mindent hallott, és hogy megérdemlem azt, ami következik. De hiába. Az ütések fájdalmát, elvették a lelkem sajgó darabjai. Vagy legalábbis vetekedtek vele. Amint lábra tudtam állni bezártam az ajtót. Ely ha akart volna, sem juthatott volna be a szobámba.
A sulit valószínűleg elintézte Andreas. Mindig is így tett. Hiszen nem kelthettem feltűnést a sebeimmel, és a véraláfutásokkal.
Mélyen beszívtam a levegőt, és éreztem, hogy a gyomrom kezd megnyugodni. Lassan próbáltam
feltápászkodni a földről, és rájöttem, hogy a délelőtti ház csendje még rosszabb, mint a kiabálások, mikor Andreas és Ely itthon van. Csak bizakodtam benne, hogy az előbbi dolgozni ment.
A tegnap este emlékei tűzként égették a szemhéjam akárhányszor csak lecsuktam őket. Bill láztól
csillogó szemei, melyből kiöltem a tüzet, és a helyére a gyűlöletet, és megvetést költöztettem. Andreas ziháló légzése, amint durván belém hatol újra és újra. Ahogy az ökle az arcomhoz ér, és a reccsenés, ami után azt hittem eltört az állkapcsom. A vér íze a számban, és a tompa elhalványuló képek mielőtt elvesztettem az eszméletem egy pár percre. De a sors nem hagyott nyugtot. Egy újabb ütés térített magamhoz, és én csak vártam a halált.
A szemeim lassan nyitódtak fel. Az emberi test hihetetlen kegyetlenségeket képes kibírni, de előbb vagy utóbb ő is feladja. A kérdés csak az volt, hogy mennyi időm van még addig?
Nagy erőt vettem magamon, és ellöktem a testem a faltól. Lassan csoszogtam vissza a szobámba, és az ablakhoz lépkedtem.
A nap sugarai lágyan simítottak végig sérült arcomon. A szomszéd házat figyeltem. Reménykedtem, hogy megpillanthatom őt, hogy legalább csak egy percre, csak még egyszer utoljára had lassan az angyali arcát. Ahogy a fekete hosszú haja körbefonja gyönyörű fakó arcát, és a fekete szemfestékkel kiemelt barna szemei rátalálnak az enyémekre, egyszerűen felfoghatatlan volt a szépsége. Ő volt az a srác, akit sosem tudtam elfelejteni, sosem tudtam kevésbé szeretni, és ez az érzés most még inkább felerősödött. Most annyira távolinak tűnt az emléke.
- Bill... - nyögtem ki könnyes szemekkel.
A torkomat szinte kaparta a neve. Úgy éreztem, ha nem mondom ki, akkor elvesztem. Bár már így is
elvesztettem. De legalább jól van. Csak ez számít igazán.
Mire feleszméltem, hogy az ablakban ülök már késő volt. Bill halálra váltan bámult rám az utca
túloldaláról.
Elkerekedtek a szemeim és a pillanat tört része alatt kaptam a sötétítőmhöz, és rántottam magam elé.
Amilyen gyorsan csak tudtam a tükörhöz rohantam, és remegő kezekkel az alapozókat kerestem. A
folyékony alapozót sietve vittem fel az arcomra, jó vastagon, hogy a kék, lila és vörös foltok a lehető
leghalványabbak legyenek, mikor végeztem a kőpúderért nyúltam.
A földszintem a kapucsengő észveszejtő kiáltásba kezdett. A pamaccsal igyekeztem egyenletesen felvinni a port, majd egy kis pirosítóval igyekeztem megtörni a porcelán arc hatását. Szinte semmi sem látszott.
Legalább is azoknak nem, akik nem tudták, mit kell keresniük. A csilingelés nem szűnt meg. Lelki
szemeim előtt láttam, amint Bill már szinte üti a csengő gombját. Felkaptam a fotelból a pulcsit és
összehúztam magamon, minden kétes felületet eltakarva a testemből. A lépcsőn lefelé szaladva felkaptam a félujjas kesztyűimet, és az ajtóhoz siettem.
- Nita nyisd ki! - dörömbölt Bill továbbra is az ajtón.
- Bill hagyd abba! - kiáltottam az ajtó előtt.
Tudtam, hogy be kell engednem, máskülönben hívni fogja a rendőrséget. Túl jól ismertem. Higgadtságot erőltetve magamra kinyitottam az ajtót.
- Megvesztél? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, holott belül remegtem.
- Az arcod... - kezdett bele, majd elnémultan mérte végig a porcelánra emlékeztető arcomat. - Az
ablakban... - kezdett dadogni, de én közbevágtam.
- Csak árnyékokat láttál. Még is mit hittél? - emeltem meg a hangom. - Mi van az arcommal?
- Úgy néztél ki, mint akit összevertek! - haragosan villantak a szemei.
- Még is ki? - támaszkodtam az ajtófélfának, mire az oldalamba éles fájdalom nyilallt. Igyekezve legyűrni a szörnyű érzést, csak egy grimaszt vágtam. - Ely? Andreas? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom. - suttogott – Tudom, hogy titkolsz valamit. Érzem. - nyúlt volna a kezemért, de én elhúztam és összefontam magam előtt.
- Tegnap este még egy sarki kurvához hasonlítottál. - fájón ejtettem ki a szavakat, hisz magam előtt láttam a csalódott arcát, mielőtt akkor éjjel kimászott az ablakon.
- Dühös voltam! - szabadkozott – És te is rémes dolgokat vágtál a fejemhez! - emelte fel a hangját,
miközben közelebb lépett, én pedig hátráltam egyet.
- Ne gyere közelebb! - próbáltam határozott lenni, de a hangom elárult.
- Mondd, hogy amit tegnap mondtál az nem igaz! - lépett még közelebb – Hogy minden csak hazugság volt. Nekem fontos vagy! - megragadta a csípőm, és magához szorított.
A lélegzetem is elakadt, csak sajnos nem a szerelemtől, hanem a fájdalomtól. A szemeimbe könnyek
szöktek, és levegőért kapkodva csúsztam ki Bill kezei közül.
- Anita! - sikította testvérem, miközben felém futott, Bill pedig ijedtem rogyott le mellém a földre.
Úgy éreztem minden csontom, és belső szervem egyszerre akar megsemmisülni. Az égő fájdalom
kiszorította a tüdőmből a levegőt, és bármennyire is próbáltam lélegezni nem ment.
- Küld el... - nyöszörögtem utolsó leheletemmel testvéremnek.
- Bill menj! - nézett rá kétségbeesve tesóm, hisz nem tudta, hogy jól dönt e. - Indulj már! - állt fel Ely, majd Billt szinte kilökte az ajtón, majd gyors kulcsra zárta azt. Kétségbeesve térdelt mellettem, fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie. Mi lenne a helyes? Mentőt hívni? Az együtt járna a rendőrséggel.
- Ne hívj senkit, jól leszek. - nyöszörögtem a földön, testvérem szemébe nézve.
- Dehogy leszel jól, te idióta! - kiabált rám kétségbeesetten, de nem tett semmit, csak várt.
Ahogy sikerült megnyugodnom, és a testem remegése is alább hagyott, ülő helyzetbe tornáztam magam.
Ely nem szólalt meg csak szemben a falat bámulta, mintha az elmondaná a világmindenség rejtélyeit.
- Segíts felmenni... - a szemeim szinte könyörögtek, mire ő szótlanul óvatosan felsegített a földről, és
bevezetett a szobámba. Bent nem szóltunk egymáshoz. Testvérem elgondolkozva meredt maga elé, míg én az ágyon ültem.
- Ennek véget kell vetnünk. - suttogott tesóm, majd az ajtóhoz sietett és halkan kinyitva azt kikémlelt rajta.
- Mit művelsz? - kérdeztem riadtan, mire az oldalamba újra fájdalom hasított.
- Meg fogunk szökni. - sietett hozzám, majd megfogta a kezem. - Eltűnünk ebből az átkozott házból. - suttogott.
- Hogyan? - pislogtam rá.
- Amint Andreas lelép itthonról, holnap elszökünk. Készítsd össze azt, amire szükséged lehet, és rejtsd el, hogy csak fel kelljen kapni, és mehessünk. - mélyen a szemembe nézett és várta a reakciómat. Én csak bólintottam.
Sosem láttam még ennyire elszántnak, mint most. Tudtam, hogy semmi sem állíthatja meg, és azt is
tudtam, hogy igaza van. Nincs más választásunk.
Ahogy csak tudtam összeszedtem a cuccaimat egy táskába, és elrejtettem az ágyam alá. Csak
reménykedni tudtam, hogy minden jól fog elsülni. Rettegtem, hogy lebukhatunk, és hogy a testvéremnek bármi baja esik. Ez nem történhetett meg.
Andreas este nem jött be hozzám. Az ágyamban feküdtem és álmatlanul vártam a másnapot, az új élet
ígéretével. Az ablak felől apró pattogás hallatszott. Mintha az eső cseppjei kopogtak volna az üvegen.
Viszont mikor feljöttem, csillagos volt kint az ég. Felvont szemöldökkel ültem fel, majd léptem ki a puha paplan alól, és az ablakhoz lépkedtem. Óvatosan félrehúztam a sötétítő nehéz anyagát, és
kikukucskáltam az apró résen.
- Tom emelj már fel! - rivallt Bill Tomra, aki minden erejét bevetve próbált testvérének segíteni felmászni az ablakomhoz.
- Kuss te száznyolcvan centis papagáj! - förmedt rá az ikre, majd fentebb lökte Bill.
Ezeknek elgurult a gyógyszerük. Ebben biztos voltam. És még abban is, hogy nem láthat meg. Így nem. Az asztalhoz léptem, és egy papírlapra felírtam neki egy üzenetet, majd visszasiettem, és az ablak lapjához nyomtam, hogy az éjszakai látogatóm el tudja olvasni.
„Menj el.”
- Nita beszélnünk kell. - mondta halkan, hogy épp csak én halljam.
- Nincs miről beszélnünk Bill. - feleltem, majd a zárat elfordítottam az ablakon, kirekesztve őt.
- Engedj be, kérlek! - könyörgött.
- Eszem ágában sincs, Bill menjetek haza, mielőtt... - de nem volt esélyem befejezni.
Kintről a bejárati ajtó csapódása törte meg a csendet, majd Andreas dühös hangja.
- Még is mi a fenét képzeltek? Azonnal tűnjetek innen, vagy hívom a rendőrséget! - rángatta el őket az ablakomtól.
Tudtam, hogy ezt sem ők, sem én nem úszhatom meg.
- Elnézést Uram! - dadogott Bill, mint egy kisgyerek, aki lebukott hogy elcsent egy nyalókát. - Csak a lányát szerettem volna látni. Beszélnem kell vele, kérem! - nézett rá könyörgően, mire Andreas feje, ha lehet még vörösebb lett a dühtől.
- Neked elgurult a gyógyszered fiacskám? - közeledett Bill felé, miközben fenyegetően rászegezte
mutatóujját. - Vagy talán nem fogalmaztam elég világosan? - vonta fel a szemöldökét. - Azt mondtam
tűnjetek el, mielőtt kihívom a rendőröket! - ordított rájuk.
- Rendben elmegyünk. - ragadta karon Tom a testvérét. - Bill gyere már, menjünk!
Ahogy a srácok távolodtak, Andreas mint egy őrült pillantott fel az ablakomhoz. Tudta, hogy ott vagyok, én pedig tudtam, hogy nincs hova menekülnöm.
Sebesen rohant fel a lépcsőn, majd elsietett az ajtóm előtt. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől, de leginkább a felismeréstől, hogy nem az én szobámba jött. Azonnal a kisiettem a folyosóra, hogy ha tudom megállíthassam. Nevelőapám Ely szobája előtt állt, és egy kulccsal babrált. Nem tudtam mire vélni, de amíg nem lép be a szobába, nem akartam megmozdulni.
A kulcs hangosan kattant a zárban, majd Andreas gyors a zsebébe gyűrte azt, majd felém fordult.
Akkor jöttem rá, hogy mit művelt. Bezárta Elyt.
- Most pedig elbeszélgetünk a tulajdoni viszonyokról, drága kis lányom!
A rémülettől elkerekedett szemekkel kerestem valami menekülési útirányt, de mind hiába. A bejárati ajtót valószínűleg már gondosan bezárta, a hátsóajtót pedig sosem hagyta nyitva. Utolsó esélyként
megpróbáltam a szobámba menekülni, de mikor már a zárral babráltam Andreas lökött egy hatalmasat az ajtón, mire a földre zuhantam. Szinte észbe sem kaptam, de rutinszerűen csúsztam hátra egészen az ágyamig. Forró könnyek égették az arcomat, a tüdőmből pedig kiszorult a levegő.
- Kérlek... - könyörögtem elfúló hangon, de ő rendíthetetlenül tört előre, majd a hajamnál fogva felhúzott a földről, és az ágyra lökött. Kétségbeesetten rugkapáltam, de ő erősebb volt nálam. Mind két karomat a fejem fölé nyújtotta, majd az egyik kezével az övéhez nyúlt, és egy könnyed mozdulattal kirántotta a nadrágjából, és szorosan a csuklómra húzta, amit az ágyhoz rögzített.
- Ne ne ne ne! Könyörgök! - sikítottam könnyes szemekkel, de ezzel csak azt értem el, hogy felállt és egy nyakkendővel amit a polcomban talált, bekötötte a számat.
Egy könnyed mozdulattal felállt, és kisietett a szobámból, majd 15 perccel később, mint egy félőrült
rohant be újra, ruhába csavart kezében egy gyújtóval és egy vörösen izzó vastag fémmel, amely „A” betűt formált.
Szemeim tágra nyíltak a félelemtől, és kétségbeesve próbáltam kiszabadulni a fogságba ejtő övből.
A könnyeim elhomályosították a látásom, de még így is láttam, hogy közeledik felém. Egyik kezével,
gyorsan a hasamra fordított, és kettétépte a felsőmet. Hiába próbáltam mocorogni, nem ment. Lelki
szemeim előtt láttam az izzó fémet, ahogy egyre közelebb kerül hófehér bőrömhöz.
Egy pillanat csend, majd az izzó „A” betű sercegve égett a bőrömbe. Fájdalmamban felüvöltöttem
amennyire csak bírtam a nyakkendőtől. Mint akiről élve nyúzzák a bőrt, most én is úgy éreztem magam.
Égett bőr szag lengte be az állott levegőjű szobát. Igyekeztem mélyeket lélegezni, de a fájdalom
elhomályosított minden gondolatot. Mintha zörgést hallottam volna a szobából. Talán Ely volt az. De a tudatomba csak a sajgó lapockámról izzó fájdalom jutott el. Nem tudom meddig hevertem így, mire
Andreas kioldotta a csuklómat fogságba ejtő csomót, és kiment a szobámból rám zárva az ajtót.
Csendben feküdtem, miközben a nyakkendőt lehajítottam a földre. Nem akartam látni a heget. Nem
akartam emlékezni arra, hogy megbillogoztak. Nem akartam emlékezni arra, hogy az övé vagyok.

Folyt. Köv.

Elveszve

Sziasztok. 

Mint ahogy a cím is mutatja teljesen elvesztem. Pár napon belül igyekszek hozni folytatást valószínűleg a W.i.t.N.-ből. Bővebben majd akkor elmondok mindent. Addig is tartsatok ki.

Ana