Whisper into the Night 1. rész (+16; +18)

 Bocsi a késésért, de tegnap elaludtam a gép előtt. 

Nos itt az első rész a Whisper into the Night-ból. Nem is fűznék hozzá túl sokat. 

A besorolása korhatárilag +16 +18 szóval ennek a tudatában olvassátok (kötelező kiraknom).

Visszatérve a szavazásra...... tényleg csak hárman szavaztatok? Ez fájt. :( No de mindegy. A szavazásokat letörlöm, mert ennek értelmében teljesen feleslegesek. 

Azért reméltem, hogy a dolgok egy picit változni fognak, mert visszajelzés nélkül alább hagy az én írási kedvem is. Ma is úgy ültem a gép elé, hogy megírom a Super Psycho Love 3. részét, de azt hiszem inkább iszok egy kávét és könyvet olvasok.

Viszont most már hagylak titeket olvasni. 

Puszi:

Ana

Whisper into the night

Újra ott feküdtem egyedül az ágyamban. A könnyeim már eláztatták az arcom, szétfolyt a szemfestékem, és kilátástalannak láttam a helyzetet. A tüdőmben még mindig az, az undorító parfümillat volt, amit az, az állat használ. Amióta apám elhagyott minket, nehezen boldogultunk az életben, de igazán csak akkor fordult szörnyűre minden, amikor anyánk meghalt. Lassan 1 éve. Ely, és én egy 36 éves férfihoz kerültünk gondozásba. Gyűlölöm. Ahogy Ely is. Bár őt nem nagyon érdekli, hogy mi történik otthon, hisz szinte mindig a barátaival lóg. Régebben én is szívesen mentem velük, de ez pár hónapja megváltozott. Nem beszéltem senkinek sem arról, hogy mi történik velem, még az ikertesóm sem tud semmiről. És talán addig a jó.

- Nita megjöttem... - kiáltott fel nevetve Ely, miközben ledobta a pulcsiját a fotelbe, ami ebben a melegben teljesen feleslegesnek számított.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit is tegyek. Összekapkodtam a földről a ruháimat, és szaporán a fürdőbe siettem.

- A zuhanyzóban vagyok! - engedtem meg a csapot, hogy ne keltsek gyanút, majd öltözni kezdtem.

- Azt ne mondd, hogy most keltél fel... - nevetett fel, miközben lehuppant az íróasztalomnál díszelgő székre.

- Nem... - mondtam elcsukló hangon, nem is neki, talán inkább magamnak. - Vagyis igen... - javítottam a válaszomon, hogy ő is tisztán hallhassa.

- Ma megyünk moziba... Nem jössz velünk? - folytatta a csevejt, miközben a székkel forgott balra, és jobbra.

- Nem is tudom! - dadogtam. - Rengeteg tanulnivalóm van. - próbáltam összeszedni kusza gondolataimat.

- Neked mindig, sok tanulnivalód van. - mondta unottan, miközben felállt a székből, és közelebb lépkedett a fürdőm ajtajához.

- Tudom... - a fejem a csempének döntöttem. Akaratlanul is előtörtek a könnyeim, ahogy a reggel történtekre gondoltam.

- Pedig jót tenne egy kis friss levegő, egy kis kimozdulás. - a hangján hallatszott, hogy mosolyog. - De ha nem... Hát nem... - mondta lassan, miközben az ajtó felé indult.

- Ely várj! - rontottam ki az ajtón. Hiba volt.

- Te nem zuhanyoztál? - nézett rám furán.

- Öhm... De... Csak... - próbáltam valami magyarázatot adni neki. - Elfelejtettem elzárni a csapot. - nyögtem ki végül.

- Jah! Okés! - vágott gondolkozó fejet hozzá, majd tekintete ismét rám vetődött. - Mehetünk?

- Igen, csak hozom a táskám. - mosolyodtam el zavartan.

Már félúton járhattunk, mikor a nevelőapánkkal összefutottunk. Távolról is jól láthatóan végigmért, és úgy vigyorgott rám, mint egy kuncsaft, aki a legszebb prostit tudhatja magáénak az éjjel.

- Hova-hova? - állt meg előttünk, majd Elyvel nem foglalkozva a tekintete rám szegeződött.

- Moziba... - feleltem halkan.

- Remek! Szórakozzatok! - vigyorgott, miközben a vállunkra helyezte kezeit. - De Nita, neked legkésőbb hatra otthon kell, hogy legyél, mert nem túl jó jegyeid vannak, és tanulnod kell! - játszotta a gondoskodó apát.

- Rendben. - válaszoltam a földet bámulva.

- Csak azért vagyok ilyen szigorú, mert szeretlek titeket... - ölelt meg mindkettőnket.

Nagyot nyeltem. Gyűlöltem, ha hozzám ér.

- Csak a javadat akarom. - ölelt magához immáron csak engem.

A jól ismert parfümje illatától felfordult a gyomrom, és szédülni kezdtem. Azokra a mocskos estékre emlékeztetett, amiket vele töltöttem el.

- Akkor menjünk, mert lekéssük a filmet. - felelt Ely unottan, majd mikor Andreas szorítása gyengült kiléptem a karjaiból, és indultunk is.

- Mi volt ez az egész "tanulnod kell" ügy? - vonta fel a szemöldökét, miközben egy pillanatra rám tekintett. - Hisz folyton tanulsz!

- Pár tantárgyra nem jut elég időm... Biztos azokra gondolt... - halkultam el a végére, hisz bántott, hogy hazudnom kell neki. - Egyébként, mit fogunk nézni? - tereltem a témát pár perc hallgatás után.

- A Step up 3D-t. - arcára ismét derű ült.

12 perc múlva megérkeztünk a mozihoz. Bent már a barátaink vártak, vettünk popcornt, és a helyünkre indultunk. A film nagyon jó volt, már amikor arra tudtam koncentrálni, hisz minden második pillanatban egy pattogatott kukorica ütődött az arcomnak, Ely, és a srácok jóvoltából.

Mikor kimentünk a teremből, az órámra pillantottam, ami 17:35-öt mutatott.

- Sietnem kell... - jegyeztem meg, talán nem is nekik, inkább magamnak.

- Hazakísérlek. - eresztett egy halvány mosolyt ikrem.

- Rendben. - feleltem halkan, majd szótlanul indultunk el a jól ismert úton.

Csendben sétáltunk haza egymás mellett, és az időérzékem is teljesen elvesztettem. A gondolataimban csak az a szó járt hogy "Siess! Siess!", de nem tudtam a lábaimnak parancsot adni a gyorsabb léptekre. Nem messze a házunktól, a hosszú hallgatást Ely törte meg azzal, hogy a szembe szomszédunk háza felé mutatott.

- Nézd! Simone-nak látogatói jöttek. - mutatott az említett személy felé nem túl feltűnően.

Sinome olyan volt számunkra, mint a pótanyánk, hisz már kisgyerek korunk óta ismer minket. Rengeteget jártunk át hozzájuk, hisz van két fia. Pontosabban ikrei. Bill, és Tom Kaulitz Trümper. De amióta ők egyre ismertebbé váltak, nem sok időt töltöttek itthon, és ha itt voltak, nem volt idejük ránk, így gyakorlatilag velük megszakadt a kapcsolat.

Egy fekete sötétített ablakú kocsi állt a házuk előtt, majd mikor annak az ajtaja kinyílt, kiszállt egy jól ismert raszta hajú srác, aki sapkával, és napszemüveggel rejtegette arcát. Nem sokkal utána cselekedetét egy fekete hosszú hajú fiú követte, aki szintúgy namp szemüveget viselt, majd mikor megpillantotta édesanyját mosolyogva borult a nyakába. Jó volt rájuknézni.

- Rengetegek változtak. - mondtam halkan, talán egy kicsit döbbenten. - Annyira mások...

- Ilyen az élet hugi... - karolta át a nyakam, és magához húzott, miközben elindultunk a bejárati ajtó felé.

Simone figyelme ránk szegeződött, majd Gordoné, és a srácoké is. Mosolyogva integettünk át, majd ők is viszonozták a gesztust.

- Ezek kik? - kérdezte Bill, de tekintetét még mindig rajtunk tartva.

- Hát nem ismered fel őket? - Simone nevetve kérdezett vissza.

- Uhm... Kéne? - pillantott félve anyjára.

- Elizabeth, és Anita Sneider. Így most már dereng? - helyezte Bill vállára a kezét.

- Tényleg ők azok? - szólalt meg Tom, miközben meglepődöttségét nem tudta leplezni.

- Igen. Na de gyerünk befelé! Majd bent még mesélünk, ha ennyire érdekelnek titeket. - terelte be mosolyogva a "kis csapatot" Gordon.

- Kössz, hogy hazakísértél. - halvány mosoly húzódott az arcomra, hisz jól esik, hogy törődik velem.

- Erre valók a testvérek. Nem? - mosolygott, majd hátat fordított, és lassan a járda felé indult. - Majd jövök. - nézett hátra egy pillanatra, majd folytatta útját, vissza a mozihoz.

A ház felé fordultam. Nem tudtam mi vár rám bent. Félve nyúltam a kilincsért, a lábam remegett, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Lassan benyitottam, és valahol mélyen reménykedtem, hogy Andreas nem lesz itthon. Hogy valami fontos dolog közbe jött neki, és el kellett mennie. Tudtam, hogy ennek az esélye szinte egyenlő a nullával, de nem akartam azzal a tudattal szembesülni, hogy újra hozzám fog érni. Halkan az ajtó felé fordultam, és igyekeztem a legkisebb zajt nélkül becsukni, de akkor egy jól ismert hang szólalt fel mögülem.

- Késtél.

Folyt. köv.