Secrets 4. rész. =) (+16 +18)

Hey srácok meghoztam végre valahára a Secrets folytatását. Mint már korábban is említettem mostantól beindulnak az események. Millió ötlet van a fejemben, valahol a betegség az alváshiány és az enyhe elmebaj mellett. ;)

No de nem is húzom tovább az idegeiteket, jó olvasást! 

Puszi:

Ana

Secrets 4. rész

/Bill Kaulitz szemszöge/

Lelóg a lábam. Nem hiszem el, hogy valaki ilyen rövid ágyon képes aludni, bár azt meg kell hagyni, hogy az én százkilencven egynéhány centimnek nem könnyű megfelelő ágyat találni. Mióta lezuhanyoztam, csak a szökésen jár az eszem. Ki volt az a kopasz, aki rám lőtt? Miért tette? Valahonnan ismerős volt az arca, de a fejemben nem tudom hová tenni.
Mély levegőt vettem, majd az éjjeliszekrényen levő órára pillantottam. Hajnali 3 múlt. Csend és béke honolt a házban, egészen eddig a pillanatig.
A ház túlvégéből fájdalomtól teli sikoltás hallatszott, mire én már talpra is ugrottam és a zaj forrását kerestem. Karina szobájából jött. Gondolkodás nélkül berontottam.
A lány az ágyában vergődött, kócos haja az arcához tapadt.
- Hey...hey... Nyugalom, ébredj... - próbáltam megfogni a kezét sikertelenül. - Karina! - fogtam le végül.
Még egy utolsó sikoly csúszott ki a száján, majd a szemei felpattantak, és ijedten meredtek rám.
- Semmi baj, csak egy rossz álom. - csitítottam, miközben elengedtem, és hátrább húzódtam az ágyon. Még mindig zihálva vette a levegőt, szemei könnyesek voltak.
- Will... - nyögte, majd zokogva a nyakamba borult. Erre egyáltalán nem számítottam.
Ha már ma este az álom úgy is elkerül, akkor legalább egyszer az életben tegyek valami jót. Körülöleltem a lány vékonyka testét, hosszú barna haja az arcomat csiklandozta. Vanília és fahéj illata volt. Pont, mint az otthonomnak. Pont, mint Catarinának.

Mikor reggel felébredtem senki sem volt mellettem. Ijedten néztem körbe, de mikor rájöttem, hogy senki sem szegez fegyvert a fejemhez, visszazuhantam a párnák közé. Egy utolsó mély lélegzetet vettem, és hagytam hogy a finom fahéjas illat újra elárasszon emlékekkel. Ölelés. Puszi. Mosoly.
Nehéz volt elszakadni az ágytól, de muszáj volt.
Ahogy beléptem a konyhába egy tányér tojásrántotta várt az asztalon, mellette egy kis táblán "Will" felirattal. Azt hiszem meg kéne kérnem, hogy szólítson Billnek.
- Jó reggelt. - jött ki Karina a főzőfülkéből egy bögrével a kezében.
- Jó reggelt. - léptem az asztalhoz, majd a reggelimre pillantottam. Nagyon jól nézett ki.
- Kávét? - nyújtotta felém a bögrét.

- Igen, köszi. - nyúltam a koffeinért.
A villám épp, hogy a kezembe vettem kopogtak.
Karina azonnal az ajtó felé indult, majd kikémlelt a kis ablakon mély levegőt vett, és kitárta az ajtót.
- Szia. Daniel. - köszönt neki.
- Szia. - csengett egy vidám hang, de alig hallottam a távolság miatt. - Jött pár leveletek.

/Karina szemszöge/

- Köszi. - vettem át a két borítékot.
- Hallottátok a nagy hírt? - kérdezte izgatottan.
- Miféle hírt? - hunyorogtam rá.
- Egy rabszállító busz az oldalára borult, és több rab is megszökött. Egy kivételével, mindet elkapták. - jelentőségteljesen nézett a szemembe, majd folytatta. - Egy hírhedt sorozatgyilkos járkál a környéken.- halkította le a hangját.
- Csak ugyan? - vontam fel a szemöldököm, és az agyamban azonnal kattogni kezdtek a kerekek. Egy sorozatgyilkos? - Ez mikor történt?
- Tegnap reggel. Azóta mindent tűvé tesz a rendőrség és a katonaság. - csípőre tette a kezét. - Ha gondolod, szívesen itt maradok amíg ide nem érnek a tisztek. - lépett volna az ajtó felé, de jobb lábbal bentebb húztam az ajtót.
- Köszi, de nem lesz gond. - erőltettem magamra egy magabiztosnak nagyon nem mondható mosolyt.
- Biztos? - lépett még közelebb, mire a mellkasára tettem a kezem, és bólintottam.
- Semmi gond. - feleltem.
- Joe hazaért már? Már itthon kéne lennie, nem? - kíváncsiskodott.
Tudtam mire megy ki ez az egész és nagyon nem volt kedvem hozzá.
- Nem, de meg tudom magam védeni, és be tudom zárni az ajtót. Minden rendben lesz, köszönöm! - förmedtem rá. Még egy pár percig vitázott velem, majd nagy nehezen rájött, hogy nem tud meggyőzni, és dacosan felpattant a biciklijére és odébbállt.
Eltűnődtem azon amit mondott. Tegnap történt ez. És tegnap felbukkant William. Valami itt bűzlik.
Nyugalmat erőltettem magamra, és a leveleket bontogatva visszamentem a konyhába.
- Ki volt az? - kérdezte, miközben le sem vette rólam a szemét.
- Csak a postás. - emeltem fel a leveleket jelezve, hogy nem hazudok.
Miután Will ezt látta visszatért a reggelijéhez, én pedig a főzőfülkébe léptem, és halkan kinyitottam az egyik kis szekrényt. Kutattam bármilyen tárgy után, amit esetleg fegyverként tudnék használni, mire a kezembe akadt egy serpenyő. Felnéztem a pultra, hogy mit tudnék beledobni, amivel nem keltek feltűnést, mikor megláttam a kenyeret. Két szeletet beletettem és úgy indultam Willhez a konyhába.
Amint kiléptem kíváncsian mért végig. Tekintetet azonnal megakadt a serpenyőn.
- Kérsz pirítóst? - mosolyodtam el, és igyekeztem mellé lépkedni, úgy hogy nem sejthesse meg a szándékomat.
- Köszi, de azt hiszem tele vagyok. - nézett rám furcsán.
- Hát jó. - mosolyogtam továbbra is, majd mintha csak el akarnék mögötte menni elindultam, s mikor már Will mögött voltam, felemeltem a serpenyőt és fejbe vertem.
Azonnal elterült a földön, de nem volt teljes a siker.
- Mi a...? - szólalt volna meg, mire újra lecsaptam, de ezúttal már nem mozdult.
- Istenem... - kaptam a szám elé a kezem. Mondd, hogy nem öltem meg! Közel hajoltam hozzá, és hallottam az egyenletes légzését. Azonnal nyugalom járt át, hogy még él. Ennek ellenére muszáj vagyok valamit tenni, hiszen meg kell védenem magam. A szekrényhez léptem és kivettem egy vastag kötelet. A durva szálak végigkaristolták vékony ujjaimat.

/Bill Kaulitz szemszöge/

Sajgó fejfájásra ébredtem, és arra hogy nem mozdul a kezem. Ami azt illeti, semmim sem mozdul. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és realizáltam a dolgokat. Egy székhez kötöztek. Nagyszerű!
Körbenéztem, de senkit sem láttam a nappaliban, sem a konyhában. Megpróbáltam kinézni az ablakon át a kertbe, remélve, hogy ott sem lesz mozgás, de amit egyedül láttam az nem más volt mint Karina. Egy kis virágos ágyásnál térdelt, de nem csinált semmit. Pár pillanattal később felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Felállt és elindult. Fél perc sem kellett már nyílt is az ajtó.
- Szia Aranyhaj. - mondtam komoran.
- Ki vagy te valójában? - kérdezte rezzenéstelen arccal. Nem akartam válaszolni neki. - A sorozatgyilkos?
Mély levegőt vettem, miközben egy féloldalas mosoly terült el az arcomon.
- Ha tudod, akkor miért kérdezed? - néztem rezzenéstelenül a szemébe. - Amúgy szép ütés volt.
- Will! - mordult rám.
- Bill... A nevem Bill, és nem Will, vagy William. - forgattam a szemem. - Eressz el és elmegyek innen.
- Két perc alatt végeznél velem. És most már amúgy is elcsesztél mindent! - könnyek gyűltek a szemébe. - Mindent átkutat a rendőrség és a katonaság! Elcsesztél mindent! Érted?
Furcsa volt ez a lány. Rémült, még is határozott.
- Ki vagy te? - vontam fel a szemöldököm. - És mit tettél, ami miatt így aggódsz?
A lány nem válaszolt. A lábai nem bírták tovább és a földre rogyva sírt. Ilyen szívszaggató zokogást csak Catarinától hallottam. A szívemen a sebek újra felhasadtak.
- Figyelj, nem számít mit tettél, nem foglak faggatni és ígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád. Csak nyugodj meg, és oldozd el a kötelet. - néztem rá nagy boci szemekkel hátha meghatom.
- Már az sem számítana, ha megölnél. - lassan feltápászkodott a földről és felém lépett. Lassan elkezdte kioldani a csomót, majd mikor végzett hátrébb lépett és felszegett fejjel nézett rám. Várt. Arra, hogy végezzek vele.
- Nem foglak bántani. - emeltem magam elé mind a két kezem, és lassan közelebb léptem hozzá. - Minden rendben lesz. - Alig pár centire álltam tőle. Remegett, mire én kitártam a karomat. - Gyere ide. - öleltem körbe vékonyka testét, mire ismét kitört belőle a keserves zokogás.
Fél óra kellett, hogy egy kicsit megnyugodjon.
- Van itt olyan hely, ahol elbújhatnék? Csak legalább addig amíg Joe vissza nem ér. - kérdeztem remélve, hogy ez jó rejtekhely lehet.
- Joe nem fog hazajönni. - felelte csendesen.
- Mi...? - de nem tudtam befejezni, mert kopogtak.
Karina ijedten pillantott rám, mire én csak az ajtó felé biccentettem. Bólintott, és egyből odasietett, majd kitárta az ajtót.

/Karina szemszöge/

- Heinrich sheriff. - csúszott ki a számon, amint megpillantottam a kissé köpcös és bajuszos sheriffet az ajtómban. - Mit tehetek önért?
- Nem tudom hallotta e, de egy rab nem messze innen megszökött. Nem sok esély van rá, hogy erre van, de fő a biztonság. Átnézném a lakását. - mondta, majd fentebb tolta a kalapját a homlokáról, és gusztustalanul végigmért. - Joe hazaért már? Hol az én kis ivó pajtásom? - vigyorodott el, miközben közelebb lépett.
- Nincs. - nyögtem ki.
- Akkor biztos szörnyen magányos vagy. - kapta el a karom, és kirántott az ajtóból egyenesen magához. - De ne aggódj, majd én segítek ezen a problémán, pontosan ezért jöttem egyedül.
- Eresszen el! - téptem ki magam a karjából, mire a tekintete megállapodott a nyitott ajtóból jól látható Billen. Azonnal a pisztolyáért nyúlt, és rászegezte.
- Hozz egy kötelet! - kiáltott rám. - Most!
Hátrébb léptem a kis zöldséges kerthez, ahol egy ásó volt beleállítva a földbe. Nem gondolkoztam. Kihúztam a földből, és a sheriffre néztem. A pisztoly kis kattanással jelezte, hogy kiélesítették. Több sem kellett, felemeltem az ásót és minden erőmet beleadva lesújtottam Heinrich fejére. Az ütéstől a földre rogyott, de még mozgott, így újra ütöttem. Majd még egyszer a magasba emeltem a fegyverem és a már így is véres fejre újra lesújtottam. Nem érzékeltem az időt, csak azt, hogy Bill lefogja a kezem és ijedten tátog nekem valamit.
- Bill... - nyöszörögtem.
- Semmi baj, megoldjuk valahogy. - próbált nyugtatni.
- El kell tüntetnünk a hullát, aztán el kell mennünk. - mondtam határozottan, felismerve a helyzet komolyságát.
- Semmi gond, eltüntetjük és senki sem jön rá semmire. Itt maradhatunk. - nézett a szemembe, mire én halványan elmosolyodtam. Ironikus volt az egész, nem hittem volna, hogy valaha be fogom ismerni valakinek a tetteimet. Főleg nem egy gyilkosnak.
- Két hulla van elásva a kertemben, ő lesz a harmadik. Sietnünk kell.

Folyt. köv. :)