Memento Mori

Only for Hungarians. 

Csak a Magyaroknak.

Nur für die Ungarn.

Halihó Drágáim!

Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam a G.P.L. folytatását, de eléggé pocsékul vagyok még mindig és van mikor semmi nem marad a fejemben... :( Úgy döntöttem ma hozok nektek egy novellát, és majd holap lesz G.P.L.-ből rész, holnap után pedig Vágyakból. /EZ 100%!/ :D

A novellámról csak annyit mondanák, hogy ezt annó egy novella író pályázatra írtam, és még eddig sehol nem publikáltam. Mivel ez kiadóhoz íródott nem írhattam meg TH-snak, de gondolom a szereplőosztásból ki lehet következtetni, hogy ki kicsoda. :D
Figyelmeztetés: Fantasy feelinges. :D

Jó olvasást, és komikat kérnék. ;)
/A "szerkesztése (bekezdések stb.) meg volt csinálva, de a blogom úgy döntött 4x, hogy ő úgy nem óhajtja közzé tenni. ;)/
Cím jelentése: Emlékezz a halálra.

Memento Mori

Hetek óta először, hogy kettesben lehettem Billel. Dave, és Lindsy leléptek itthonról, és végre Adam sem lóg a nyakunkon.

A nagy bársonnyal fedett ágyon feküdtünk, és csókolóztunk. Minden tökéletes volt. Kedvesem gyengéden csókolt, miközben fölém hajolt. Míg ő a nyakamra tért, én mélyen beszívtam parfümje illatát, amely mindig is mámorító volt a számomra. Hosszú percek teltek el így, majd mikor kinyitottam a szemem, egy fiatal lány lebegett fölöttünk.

- Szűz anyám! - rikkantottam fel ijedten, és Billre is sikerült a frászt hoznom.

- Mi a baj? - meredt rám.

Csalódottan tekintettem rá, ebből azonnal tudta mi is történt.

- Stella ugye nem? - ült fel, miközben elkerekedett szemekkel nézett rám, és a csalódottság apró fénye csillogott a barna szempárban.

- De igen. - húztam el a szám. - Gyors leszek ígérem. - pattantam ki az ágyból, majd egy szájra puszit adtam kedvesemnek kárpótlásként.

Szerencsém volt, hogy rátaláltam. Ő, a testvére, és a húgom tartozik azon személyek közé, akik tudnak a képességemről, ami nem más, mint hogy látom a holtakat. Ez ugyan nagy áldás, de még nagyobb teher, hisz sosem tudhatom mikor bukkannak fel az elveszett lelkek.

A fejemmel az ajtó felé biccentettem jelezve az útirányt, majd amint kiértünk felvont szemöldökkel néztem rá. Csak most kezdtem el töprengeni azon, hogy hány éves is lehetett mikor meghalt. Nem nézett ki többnek 17-nél. Fekete hosszú haja a hófehér arcába hullott, nagy barna szemeiben tükröződött a fájdalom.

- Mit tehetek érted? - törtem meg a csendet.

- Engem érted küldtek. - felelt meglepő nyugodtsággal.

- Mi? - döbbenten meredtem a lányra.

Sokunknak nem tetszik amit teszel. Nem kell mindenkinek továbblépni a fénybe. Haragszanak rád. - mondandója közben szemszíne még sötétebbre váltott, mint eddig volt.

- Kik? - kerekedtek el a szemeim.

- Hát ők... - nézett körbe a sötét helyiségen, majd folytatta. - Az árnyak. Amiket látsz, és amiket nem veszel észre. Mind figyelnek.

- Mégis mit akarnak? - kiáltottam rá ingerülten. Mindig is utáltam, ha valaki rébuszokba beszél.

- Azt, hogy hagyd abba! - mélyült el a hangja, és már cseppet sem hasonlított arra a lágy női hangra ami az imént volt. - Ha nem, nagyon meg fogod bánni!

Amint az utolsó szavakat is kimondta egy hatalmas villanással el tűnt. A fényáradat az egész házat beterítette. Bill azonnal kirohant hozzám, hogy megbizonyosodjon róla, semmi bajon nem esett.

- Kicsim mi volt ez? - ijedten kémlelte az arcom, a keze pedig szüntelenül remegett.

- Fogalmazzunk úgy, hogy akadt egy kis problémám. - húztam a szám.

Az igazat nem mertem elmondani neki. Így is eleget aggodalmaskodik miattam. Bill viszont hajthatatlan természetű, úgyhogy előbb vagy utóbb - bár inkább utóbb - be kell avatnom a történtekbe.

1 órával később már mind a ketten a szobánkban voltunk, és a fejünket törtük a megoldáson. Míg én az ágyon helyezkedtem el törökülésben, és a meditációval próbálkoztam, ő ingerülten fel, és alá járkált.

- Kicsim. - szólaltam meg még mindig csukott szemmel, hisz a járkálásával megnehezíti a dolgomat. - Kicsim... Légy szíves ülj le, és nyugodj meg. - nyitottam ki lassan barna szemeimet, miközben kedvesemre pillantottam.

- Te könnyen beszélsz! - csattant fel.

- Miért is? Amúgy meg ki a médium? Én, vagy te? - vontam fel a gondosan, és ívelten kiszedett szemöldököm.

- Te! - dúrt éjfekete vállig érő hajába. - Bár néha jobb lenne, ha a "senkit" mondhatnám válasznak. Ugyan nem mutattam, de sikerült mélyen megbántania. Talán ő is érezte, hisz szégyenkezve nézett rám. A válaszom csak annyi volt, hogy mély levegőt vettem, és ismét elmerültem a meditációba.

Gondosan figyeltem a légzésemre, és arra, hogy a negatív energiákat – melyek többnyire a kedvesemtől jöttek – kizárjam.

Egy sötét hely rajzolódott ki előttem. Berlin egyik eldugott része lehetett. Este volt. A kopár falak között csend honolt. Lassan, és félve néztem körül. A szemetes kukák felől halk neszre lettem figyelmes, ezért óvatosan közelebb lépkedtem. Mikor épp egy nagy kartonlapot mozdítottam volna el, egy ijesztő árny megragadta a karom, és üvöltve magához rántott.

Az ijedtségtől azonnal felnyíltak a szemeim, és sikítva hátraestem. Napokig rémálmaim voltak amikben általában meghaltam. Gyakran fogtak el olyan érzések, hogy megfigyelnek vagy követnek. Normál körülmények között paranoiásnak hinném magam.

Már késő délutánra jár az idő.  Ez is egy nyugodt, fülledt augusztusi nap.  Épp Dave-vel folytattam eszmecserét, mikor Billt pillantottam meg az ajtóban. Elmosolyodok. Pont ugyan olyan szívdöglesztő, mint mikor először megláttam, és beleszerettem. Dave furcsa pillantásokkal ostromozott meg.
- Szia szívem. – felállok, és közelebb lépek hozzá.

Az arca rezzenéstelen, és csak a fájdalom csillog gyönyörű barna szemében.
- Mi a baj? – meredek rá, majd mikor megérinteném, a kezem átsiklik izmos testén.

A vér egy pillanat alatt meghűlt az ereimben, elsápadtam, és levegőért kapkodtam.
- Mi történt veled? – kérdeztem remegő hangon, és egy könnycsepp tört utat az arcomon.
- Autó baleset. Minden olyan gyorsan történt. – szem lehunyva folytatta. – Egy pillanat alatt elsötétült az ég, majd egy hatalmas csattanás, és minden zaj megszűnt.

Davere pillantok, majd vissza Billre.
- Hol van a tested? – kérdem félve.
- A Szent Albert kórházban. Csak azért látsz, mert kómában vagyok.
- Dave! A Szent Albert kórházban van Bill. Te menj oda… Én pedig… - adtam ki az utasítást, de elcsuklott a hangom.

A srácnak nem kellett többet mondanom, azonnal a kocsijához rohant, hogy bejusson testvéréhez.
- Sztella mire készülsz? – nézett rám kedvesem ijedten.
- Nem hagyom, hogy miattam meghalj. A sötétség, ami rád szállt, az egy léleksereg volt. Tudták, hogy te vagy számomra a legfontosabb.
- Csak el akartam tőletek búcsúzni. Eljött az időm.

- Még nem! – zártam le a vitát, és elsiettem otthonról. A legközelebbi katolikus templomot vettem célba, reménykedve abban, hogy rátalálok a megoldásra. Bill egy pillanatra sem tágított mellőlem. Mikor leültem a templom egyik padjára ismét megjelent előttem az a rejtélyes lány.
- Sajnálom, én nem ezt akartam. – kezdett mentegetőzni.

- Valóban? – üvöltöttem rá, majd kitört belőlem a keserves sírás.

- Még megmentheted! Csak add a kezed. – nyújtotta felém a kezét.

- Hogyan? – meredtem rá.

- Ha most megöllek, elveszted a képességed, és ők visszahozzák az életbe. – mély levegőt vett, majd folytatta. – Utána én, vissza tudlak hozni téged. Dönts most, mert már csak percei vannak hátra.

Billre pillantottam.
- Ne tedd. – suttogta.
- Szeretlek… - a szó alig volt hallható, ő mégis tisztán értette. Könnyek szöktek a szemébe, miközben én a lány felé nyújtottam a kezem, és egy másodperc múlva megszűnt minden fájdalom. Egy gyönyörű kertben tértem magamhoz, ami tele volt fehér rózsákkal, majd szürke homály lepte el a szemeimet.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor iszonyatos fájdalmak közepette felébredtem. Billt pillantottam meg magam mellett.
- Hol vagyok? – néztem rá fáradtan.
- Kórházban. – mondta, majd puszit adott a kezemre. Éreztem az ajkai puhaságát.
- Ugye te jól vagy? – aggodalmaskodtam.
- Soha jobban. De te jól megijesztettél. Sokáig nem tértél magadhoz. Nézd csak. – nyújtott nekem egy újságot. A főcím egyből a szemembe tűnt: „Sötét vihar felhő szedi áldozatait Berlintől nyugatra.”
- Vége van. – mosolyodott el.

Az ablak felé pillantottam, ami a folyosóra nyílt. A rejtélyes lány kint állt, és engem nézett. Hazudott? Hisz még tisztán látom őt! Elmosolyodott, majd annyit suttogott: Memento Mori.

A testének körvonala lassan elhalványodott, majd teljesen eltűnt.

Elmosolyodtam én is, és csak annyit mondtam: „Igen Bill… Vége van…”